BABICS LÁSZLÓ
A TÖMEGTÁRSADALMAK MECHANIKÁJA ÉS
TERMODINAMIKÁJA
2003. február 10.

„Eszményeken, eszményi állapotokon csüggtem, anélkül, hogy a tömeg tekintetbe
vételére gondoltam volna, amelynek állapota tőle nem függő, előtte ismeretlen okoknak
végzetszerű következménye.” Herakleitosz (egy töredékének parafrázisa):
“A matematika a különböző dolgok azonos elnevezésének művészete. Ha jól választjuk
meg a kifejezéseket, döbbenten tapasztaljuk, hogy egy bizonyos tárgyra vonatkozó
valamennyi bizonyítás nyomban alkalmazható sok más tárgyra is, semmit, még a
szavakat sem kell megváltoztatni, mivel a megnevezések azonossá válnak.”
H. Poincaré: Science et méthod. Párizs, 1908. (375. oldal)

BEVEZETÉS

Kevés esélyem van arra, hogy a cím elolvasása után még lesz valaki, aki ezeket a
sorokat is olvasni fogja: munkám a matematikusoknak, fizikusoknak, kémikusoknak
nem mond semmi újat, a szociológusok pedig mindent, ami nem közvetlen kvalitatív
megállapítás a társadalomról, gépiesen besorolnak a módszertan fogalomkörébe, amit
bevallva, bevallatlanul afféle szükséges rossznak tekintenek. A gyümölcsöt fogyasztás
előtt jól meg kell mosni, de maga a mosás nem tartozik a fogyasztáshoz. Kevesen
vannak azok a közgazdászok, szociológusok, akikben eleven igény mutatkozik az
empirikus társadalom-tudomány adatainak olyanfajta egzakt kezelésére, amit a fizika, a
kémia a maga szakterületén, a maga adataival, századokkal ezelőtt megkezdett.
A szociológia még ott tart, hogy a matematikát az ismeretek gyártási folyamatában az
előkészítésre, vagy a félkész termék előállítására használja: feladata a
szociológiában nem a modellalkotás, szemben a fizikával, ahol a nagy áttörést Galilei
éppen ezzel kezdte el.
Még nagyobb idegenkedés fogadhatja azonban, hogy munkám sokat merít a kémia, a
geometria, a mechanika, és a termodinamika által elért eredményekből. Hogyan kerül a
csizma az asztalra? – kérdezhetik azok, akik a társadalmat a természet többi részétől
teljesen különböző valaminek tekintik. Nem akarok eljárásom védelmében terjedelmes
– és valószínűleg sehova sem vezető – filozófiai fejtegetésbe fogni: ha módszerem
eredményes, akkor a filozófiát esetleg még meghallgatja valaki, de ha eredménytelen
lenne, akkor már végkép senkit sem fog érdekelni az előzetes spekuláció. Inkább csak a
jóindulat megnyerése és a kíváncsiság felkeltése érdekében hadd álljon itt az eljárás
jogosultságát indokoló három axióma.
1/ Léteznek a természet és a társadalom egészét átható törvények, mert ha nem
léteznének, akkor a társadalom és a természet határfelületein olyan feszültségek
jönnének létre, amelyek elpusztítanák a társadalmat, illetve ki sem engedték volna
alakulni.
Arra nézve, hogy ez így van, elég arra utalni, hogy az ember biológiai hardvere
hordozza a társadalmat konstruáló szoftvert: a nyelvet, a kommunikációt és a
gondolkodást. A hardver és a szoftver ellentétes elvek alapján felépítve
működésképtelen lenne. És akkor még nem beszéltünk az ember többi biológiai igénye
által támasztott követelményekről, amelyek mélyen belenyúlnak a társadalom
térfogatába: az élelmiszertermelésről, a fizikai biztonságról, a szaporodás feltételeiről, a
nevelésről, stb.
2/ Ha elismerjük, hogy vannak társadalmi törvények, akkor azt is el kell ismernünk,
hogy az embereknek semmiféle döntési szabadságuk sincs: se tudatosan, se
tudattalanul nem szeghetik meg a törvényt. Ugyanis, ha cselekedhetnének a törvény
ellenében, akkor de facto nem létezne a törvény. Ha viszont követik a törvényt, mert
nincs más választásuk, akkor az csak egy filozófiai vicc, hogy ezt saját akaratukból
teszik. A normális és deviáns viselkedés minden változata, minden kultúra-specifikus
szóródása törvényszerű.
E két előfeltevés a tudományosság alapja: nélkülük a társadalomtudomány vagy
művészet, vagy újságírás. Nem elég azonban szavakban elfogadni ezeket a tételeket:
ájtatoskodni a misén, otthon meg bűnözni. Le kell vonni a következtetést: ha vannak
törvények (nem jogszabályok vagy szokások!), akkor az emberek dolgok, és
cselekedeteik dolgok viselkedése. Ha ez így van, akkor kell lenniük olyan
törvényeknek, amelyek minden dolog közös törvényei, mivel különben nem
sorolhatnánk őket egy kategóriába.
3
3
3/ Ha vannak a természetnek és a társadalomnak közös törvényei, akkor ez azt is jelenti,
hogy nemcsak formai analógiák állnak fenn a természet és a társadalom bizonyos
jelenségei között, hanem tartalmiak is. Erre utal Poincaré a mottóban idézett
szövegben: a matematikai tárgyalásmód megteremti azt az absztrakciós szintet, ahol a
természet és a társadalom közös törvényei kifejezhetők.
Az itt következő dolgozat azt a célt tűzte ki, hogy a szociológia és a történelem néhány
– hitem szerint viszonylag könnyen általánosítható – alapjelenségét úgy modellezze,
hogy felhasználja a legfejlettebb empirikus tudományok fogalmait és módszereit.
Következésképpen felmerül a kérdés: nem hibás redukcióról, esetleg fizikalizmusról,
vagy más hasonló életidegen leegyszerűsítésről van-e szó ebben a dolgozatban? Le kell
szögeznem: nem hiszem, hogy a társadalom és a történelem fizikai vagy kémiai
törvényeknek engedelmeskedik, ugyanakkor hiszem, hogy e területeknek vannak
közös törvényei. Ma valószínűleg nincs senki, aki sérelmezné, mondjuk a matematikai
statisztika társadalomtudományi felhasználását. Pedig mi más ez, mint
redukcionalizmus: sápadt, üresen elvont és életidegen mennyiségtani idealizációk
ráerőltetése a szivárvány ezer árnyalatában pompázó társadalomra, ahol a saját
szubjektivizmusuktól megrészegedett egyedek járják kifürkészhetetlen útjukat.
Ha félretesszük a társadalomhoz – vagy ami nagyrészt ugyanaz: az emberhez – fűződő
ábrándos illúzióinkat, vagyis ha lemondunk a cselekvés szabadságának és teremtő
irracionalitásának fényűzéséről, akkor megnyílik az út a megértés előtt. A cselekvés,
az ember, a társadalom rendkívül bonyolult, sokkal bonyolultabb a természetnél, és alig
ismerünk még belőle valamit. A szabályok annyira bonyolultak, és olyan sok van
belőlük, hogy egymás érvényesülését kioltani látszanak. Az ember és a társadalom ezért
látszik indetermináltnak.
Könnyű belátni azonban, hogy a tökéletes véletlen és a tökéletes determináció lefedheti
egymást. Tételezzük fel, hogy egy olyan filmet vetítenek nekünk, aminek minden egyes
kockáján egy véletlen szám van. A nézők feladata az, hogy a számok között
összefüggést keressenek. Mivel ilyet senki sem talál, kijelentik, hogy a számok
indetermináltak. Ugyanakkor világos, hogy maga a filmszalag a számok jeleivel és az
összefüggéstelenség előírásával maga a tökéletes determináció. Bízom benne, hogy a mi
helyzetünk nem ennyire rossz, de a társadalom megértése még azt a fokot sem érte el,
hogy legalább a megoldás körvonalai kibontakozzanak.
A természetet és a társadalmat átfogó elvek megtalálását megkönnyíti, hogy a fizikában,
matematikában, geometriában, kémiában, stb., léteznek a tárgyi világ olyan elemi
megközelítései, amelyek magas absztrakciós fokuk miatt alkalmasak az összes létező
dolog: így a társadalom leírására és részleges magyarázatára is. Ezek a fogalmak
ugyanakkor nem üres általánosságok, hanem mérésekkel értelmezhető mennyiségek.
Ezt a gondolatot egy hasonlattal lehet megvilágítani: Jelképezzék egy gúla élei azokat
az elveket, amelyek az összes létező dolgot áthatják! A gúla térfogatában van az összes
ismeret, amelyekre tapasztalatilag teszünk szert: vagy közvetlenül, vagy méréssel. Ha
képezünk egy, az alappal párhuzamos metszetet, akkor a kapott felületen azok az
ismeretek vannak, amelyeknek a meghatározottsága az élekben kifejeződő elvek által
azonos. Azonban csúcstól lefelé haladva az elvek, az élek eltávolodnak egymástól, ami
azt jelenti, hogy az elvtől elvig vezető gondolati úton egyre több ismeret szükséges
ahhoz, hogy egy koherens gondolati lánc kialakulhasson. Minél lejjebb haladunk az
alap felé, annál nagyobb erőfeszítést kell tennünk ahhoz, hogy elveink magyarázó ereje
4
4
ne csökkenjen. Megérteni ugyanis annyit tesz, mint belátható alapelvekre
visszavezetni egy ismeret tartalmát. Az ismeret ugyanis nem jelent önmagában
megismerést, csak tapasztalatot. Csak az elmélettel áthatott tapasztalat tekinthető
megismerésnek.
A gúla magassága jelképezi az ismeretek absztrakciós szintjét úgy, hogy minél lejjebb
haladunk az alap felé, annál konkrétabb és minőségileg annál heterogénebb ismereteket
tartalmaz a modell. Vagyis ha az elvek mentén a csúcs felé haladunk, akkor a gúla
felszíne alatt egyre kevesebb, egyre homogénebb, és egyre elvontabb ismeretet fog
közre a térfogat. A csúcs tehát a legabsztraktabb, a leghomogénebb és legüresebb,
ugyanakkor logikailag a legtökéletesebb is, mert az élek által reprezentált alapelvek egy
pontban egyesülve teljes következetességgel meghatározzák a csúcspont térfogatát,
vagyis a semmit.
A gondolkodás nehéz feladata tehát tulajdonképpen az, hogy a helyesen
megállapított univerzális alapelvek közötti kapcsolatot a lehető legalacsonyabb
absztrakciós szinten dolgozza ki, vagyis hogy a lehető legtöbb (és így egyben a
legkülönbözőbb) dolog között mutassa ki az alapelvek által kifejtett determinációt. Az
alacsony absztrakciós szintre a lehető legpontosabb mérhetőség érdekében is szükség
van, nemcsak a haszonelvűség kényszeríti ránk. A természet és a társadalom
jelenségeivel ugyanis többnyire nem elvont szinten, hanem a legheterogénebb
konkrétság formájában találkozunk. Ugyanakkor itt helyezkedik el a legtöbb dolog,
tehát a kidolgozandó elmélet itt a leghatékonyabb. Persze ugyanakkor az itt lévő dolgok
egyben a legheterogénebbek is, tehát igen nehéz közöttük megtalálni az alapelvekhez
vető gondolati utakat a gúla belsejében, vagyis az ismeretek között.
Tovább csavarva a képletes beszédet: a helyes absztrakciós szint megtalálása a csúcs
üressége és az alap áttekinthetetlen heterogenitása között, hasonlít ahhoz, amikor a
nagyítás során valaki élesre akarja állítani a képet, de egyben a lehető legnagyobbra is
akar nagyítani. Ilyenkor vagy nagy lesz a kép, de túl életlen, vagy túl kicsi, de éles. De
lesz egy pont, ahol a két ellentétes igény aránylag kibékül: ez a nagyítógép
fókusztávolságától függ.
A megismerésben hasonlóan ellentétesek a következő elvek: a modell legyen a lehető
legnagyobb hatékonyságú, azaz fogja át a lehető legtöbb dolgot; és legyen éles, azaz
minden ismeret legyen tökéletesen visszavezethető az alapelvekre, vagyis legyen
fogalmilag éles és világos. Ehhez társul a másik ellentmondás is: minél elvontabb egy
dolog, annál nehezebben mérhető, viszont – látszólag – annál könnyebben
magyarázható. És fordítva: minél konkrétabb valami, annál könnyebben mérhető,
viszont annál nehezebben magyarázható általános elvekkel. Ez a megismerés
alapellentmondása: megérteni annyi, mint elvonatkoztatni, ezzel azonban egyben a
valóságtól is eltávolodunk.
Ezek az elvek: a hatékonyság, a logikai visszavezethetőség, a mérhetőség, és a
magyarázatot lehetővé tevő absztrakció tehát igen nehezen valósíthatók meg egyszerre,
ennél fogva változatos módon szokták megsérteni őket a gyakorlatban.
A legtipikusabb hibák a szociológiai megismerésben az elvek egyoldalú
megvalósításából, a paritáshiányból érthetők meg: a leggyakoribb, hogy esztelenül
mindent lemérnek, amit csak az emberek és a körülmények megengednek, de
magyarázni alig képesek bármit is. Főleg a koherens és alapelvekre visszavezetett
5
5
magyarázat ritka. Vagy sokoldalúan és logikusan megmagyarázzák a lényegében
semmit.
De igazából a szociológiai ismeretekről jószerével azt sem lehet megmondani, hogy hol
vannak ebben az ominózus piramisban. Sokszor ugyanazon a művön belül előfordulnak
a piramis legalján lévő igen heterogén, igen sokféle dologra vonatkozó ismeretek, amik
azonban se a csúcs közeli ismeretekkel, se az alapelvekkel nincsenek explicit
kapcsolatban; és vannak a műnek részei, amik valahol a piramis csúcsának közvetlen
közelében helyezkednek el, vagyis a tartalmatlan ürességhez közelítenek.
Pedig a fizika már jó régen megmutatta, hogy miképpen kell egy empirikus
tudománynak eljárnia. Vannak ugyanis adatok, elvek és ezt a két csoportot összekötő
matematikai szabályok. Ez utóbbiak azonban nem kívülről, virágkötözésre szolgáló
drótként funkcionálnak, hanem már az adatok és az elvek kifejezése is matematikai
terminusokban történik. Ugyanis rendkívül lényeges, hogy egy fogalom tartalma annyi
és csak annyi legyen, mint amennyit a matematikai kapcsolatteremtésben felhasználunk.
A matematika teremti meg ugyanis annak lehetőségét, hogy a matematikai
terminusokban kifejezett adatok, ismeretek közötti, az alapelvekig elvezető koherencia
megteremtődjön, kialakuljon az ismeretek logikailag folytonos felülete. A
szociológiában itt kezdődik a bűnbeesés: a kutatók jelentős része elutasítja a
matematikai nyelvezetet, mert bevallva, vagy bevallatlanul úgy érzi, hogy az ismeretek
szociológiai minősége károsodik akkor, amikor matematikai terminusokban fejezzük ki
azokat. (Nem kell itt megemlíteni, hogy matematikai ősműveletlenség is korlátja a
matematika felhasználásának.) Sokan eleve lehetetlennek tekintik, hogy az
irracionálisnak és eleve élményszerű-szubjektívnek tekintett társadalmi tapasztalatok
lefordíthatók a szigorú matematikai nyelvre.
Ez körülbelül azt jelentené, hogy mondjuk az optikai színelméletben nincs semmi
kapcsolat a színek irracionális élményszerű szubjektivitással felfogott egyedi minősége
és a szigorúan mérhető fény hullámhossza között. Ez a kettősség nehézséget jelent
ugyan, de azért a fizika nem adta meg magát. A fizika kezdetben, de ma is ugyanúgy
küzdött és küzd az emberi percepció, sőt a kultúra specifikus gondolkodásmód
inadekvátságával, mint a szociológia. Minden azon múlik ugyanis, hogy egy ismeretet
konstituáló összetevők között mi a mennyiség szerepe: lényegi vagy lényegtelen. A
színeket konstituáló tényezők között a fény hullámhossza lényegi, míg lényegtelen,
hogy ki milyennek látja az adott szint.
Nem állítom, hogy minden szociológiai ismeret lényegi eleme mennyiségi. Azt sem
állítom, hogy a mennyiségi-matematikai eszköz az elvileg egyetlen eszköz az ismeretek
koherenciájának megteremtésére. Az azonban bizonyos, hogy még messze nincs
kihasználva a szociológiai ismeretek mennyiségi kezelése.
A matematika alkalmazásának a szociológiai megismerésben jelenleg alapvető
problémája, hogy külsődleges, vagyis nem a szociológiai minőséghez
szükségszerűen kapcsolódó mennyiségekkel, hanem a minőségtől független
gyakoriságokkal operál. Más szóval az empirikus szociológia abban marasztalható el
a fizikához viszonyítva, hogy gyakorlatilag szinte teljesen hiányzik a matematika
használatát megelőző diszkusszió magáról a használatról itt és most.
Természetesen a matematikai tárgyalásmódnak a szociológiában vannak olyan hátrányai
is, amelyek a fizikában nem látszanak, vagy nem lényegesek: a mennyiségi
6
6
megközelítés látóköréből könnyen kikerülhetnek a minőségi vonások, pontosabban a
megismerés kreativitásától függ, hogy a minőségi jellemzőkből mennyit tud lefordítani
a mennyiségek nyelvére. A fizikában a minőség sokszor elhanyagolható: mindegy, hogy
egy vezérigazgató vagy egy mázsa szén tömegéről van-e szó. Minden azon múlik, hogy
a mennyiséget generáló absztrakció mennyire érinti a vizsgált dolog lényégét: a
mennyiség a dolog lényeges tulajdonsága-e, vagy sem. A fizikában a mennyiség döntő,
sokszor kizárólagos tartalma a lényegnek, a szociológiában – már ami a jelenlegi
gyakorlatot illeti – a mennyiség sokszor a vizsgált dolog lényegtelen tulajdonsága. Ez
nem azt jelenti, hogy a mennyiség általában elhanyagolható a szociológiai jelenségek
leírásában és magyarázatában, hanem csak azt mondom, hogy általában nem sikerül
megragadni a dolgot konstituáló mennyiséget.
A fizika történetéből jól ismert ez a probléma. Elég, ha az éter mérhetőségére
vonatkozó hosszas kudarcsorozatra utalunk. De mindenki számára ismerős
megközelítés is van ugyanerre a jelenségre: a gimnáziumi matematika oktatás keretében
jól ismert mumus a szöveges feladatok megoldása. Azt hiszem, ez okozza mindenkinek
a legnagyobb nehézséget: egyáltalán nem mindegy, hogy egy feladat köznyelvi közléseit
hogyan fordítjuk le matematikai terminusokra. A feladat megoldása általában nem
gond, mert többnyire úgy alkották meg a példákat, hogy mondjuk az egyenletek
felállítása után szinte csak bele kell tenni őket valamilyen ismert algoritmus darálójába.
Ugyanez a nehézség sokszorozott erővel jelentkezik, amikor a matematikai modell
felállítása során nemcsak a feladat lefordítása hiányzik, hanem feladat sincs: ezt is a
kutatónak kell megfogalmaznia. Vagyis a saját vagy mások köznapi tapasztalatában
fel kell fedeznie a mennyiségileg relevánsat, majd ezt lefordítani a matematika
nyelvére, és végül levonni az adódó matematikai következtetéseket. Kérdezhetné
valaki, hogy minek kínlódni ezzel a sokféle buktatót rejtő feladattal? Mi az a nyereség,
ami ez által létrejön?
Ha létezne egy minőségi logika – nem a formális vagy matematikai –, amelynek az
univerzális következtetési szabályai már ismertek, akkor a mennyiségi megközelítés
felesleges lenne. Mondjuk, ha lenne a színelméletben valami olyan szabályrendszer,
amely ugyanúgy rendezné a szubjektív-élményszerű színeket, mint a fény
hullámhosszára épülő elmélet, akkor nem kellene bajlódni a fény mennyiségi leírásával.
De nincsen ilyen szabályrendszer. Vagy azért, mert a természetben sincs, vagy azért
mert még nem találtuk meg. Legalábbis a kémiát leszámítva se a természettudományok,
sem a társadalomtudományok nem találták meg.
Mivel a szociológiában sincs minőségi logika, ezért gyakorlatilag mindenki azt mond,
amit akar. Wittgenstein óta tudjuk, hogy a filozófiai viták jelentős része a minőségi
logika hiánya miatt előálló abszurditások körül forog. Sokszorosan igaz ez a történelem
és a szociológia nyelvére és közléseire, amit leginkább a statisztika által támogatott
újságírásnak lehet nevezni mintsem tudománynak. Legalábbis az empirikus
szociológiában és különösen a történetírásban ez a helyzet.
Az elméleti szociológia pedig – ami tulajdonképpen contradictio in adiecto – még
rosszabb a helyzet, mert ott elve lemondanak még a tapasztalati ellenőrzésről is.
Elméleti történelem pedig szinte nincs is. Ez nem azt jelenti, hogy a szociológusok és
történészek minden közlése tartalmatlan badarság, hanem azt, hogy senki sem tudja
pontosan, hogy mennyi bennük az igazság. A fizika Galilei előtti állapotában ugyanez
volt helyzet: Arisztotelész sok szellemeset és mély értelműt jelentett ki fizikai
tárgyakról, azonban – mivel lemondott a matematikailag vezérelt kísérleti ellenőrzésről
7
7
–, megállapításai közül jó néhány ostobaságnak bizonyult. A szociológiában, a
történetírásban ma ugyanez a helyzet: az ellenőrzött tudást az elokvencia és az erudíció
helyettesíti, és ízlés, valamint, intuíció kérdése, hogy ki mit fogad el helyesnek a
leírtakból. Gyakran igen nehéz feladat kimutatni, hogy egy ilyen közlés eleve hibás,
mert például belső ellentmondások vannak benne.
A matematikai modellekre tehát az ellenőrizhetőség és a szavahihetőség miatt van
szükség. Az ilyen modellek eleve kontrollálható gondolatmenetben vannak felépítve, és
ugyanakkor lehetőséget adnak az empirikus ellenőrzésre. Azt a tudomány
fejlődésének kell eldöntenie, hogy az így előállított ismeret releváns-e, vagy csak
sziklaszilárd jelentéktelenség.
MODELL VÁZLATA
Ebben a szakaszban röviden áttekintem a könyv mondandóját. A szakasz további
sűrítménye az alábbi ábrán látható (lásd az ábrát a külön oldalon!), amely a modellezés
logikáját mutatja a hagyományos-önkényes, verbális-fogalmi meghatározásoktól a
mennyiségi modell próbájáig. A próba abból áll, hogy megvizsgáljuk: a termodinamika
egyik alapegyenletébe behelyettesítve a modellből nyert adatokat az egyenlet érvényese?
A téglalapokban azt tüntettem fel, hogy a modell előző fázisában nyert adatokat
feldolgozva milyen új adatokat kapunk az adott stádiumban. Négyféle színt használtam
a téglalapokban: a kék a verbalitást, a zöld a mérést, a fehér az adatok algoritmizálható
átalakítását, a piros az ellenőrzést jelzi. Voltaképpen a négyféle minőség szinte sohasem
jelenik meg tisztán: a megismerés mindig e négy minőség keveréke. De nagy különbség
van a keveredési arányokban: a domináló minőséget domináló szín fejezi ki. A nyilak
azt mutatják, hogyan áramlanak az adatok a modellen belül.
1. Verbális fogalmi meghatározások
Ide tartozik a Bevezetés; a I. rész IA pontja; a IB/1 pont; továbbá az IC pont; Az elemek
keresése; Az elemi változószerkezet kiválasztásának algoritmusa című fejezetek.
2.1. A társadalom létszáma
Mérés: N = 1058
Az IC/ fejezet IV. pontjának a/ bekezdésében tárgyalom a társadalom létszámát.
2.2 Az idő
Az IC/ fejezet I. pontjában található a bevezetése.
3. A JTH mátrixok bevezetése.
Megalapozásuk a II. rész 1. pontjában és különösen annak VII. bekezdésében történik
meg.
4. Az átmenetmátrix
A II. rész 2.8.3. pontjában vezetem be. Az A mátrix a hagyományos mobilitási mátrix.
8
8
Csak méréssel lehet hozzájutni. Ezen a ponton definiáljuk az átmenetmátrix sor-, vagy
oszlop összegeiből képzett y változót:
  
r
i y N y
1
(i = 1, 2 ,……..r)
5. A státusok konstituálása
Verbalizáció: JTH
Mérés: JTH
x  A-1 y
Az IB/2 pontban „A kvantifikáció” c. fejezet tartalmazza a státusok konstituálását.
6. A státusok koordinátái
J T H Távolság az origótól
Elit -1,9759 4,2730 0,0956 4,7087
Irodai 1,3361 13,2272 -43,0099 45,0177
Munkás 27,0096 -15,5291 50,0902 58,9890
Paraszt -48,2518 2,9767 -5,8392 48,6949
A II. rész 2.1 pontjában adom meg a státusok koordinátáit. Ezek alapján megrajzolható
a rétegződés képe a JTH koordinátarendszerben. A rétegződés egy tetraéder alakját
veszi fel.
6.1. A társadalmi távolság
9
9
Az IC/ fejezet II. pontjában vezetem be.
Definíció: Ha valamilyen emberi jelenség kölcsönösen egyértelműen a valós számokkal
konstituálható, valamint annak tartalmilag értelmezhető nulla pontja van, továbbá
(elvileg legalábbis) két egyed vagy társadalmi csoport közötti összehasonlítást fejez ki,
akkor társadalmi távolságról beszélünk.
Példák:
a részvények átlagára (ez a részvényt nem birtokló és az X értékű részvényt birtokló
egyén közötti távolság);
a választási részvétel nagysága (ez a nulla létszámú részvételt regisztráló és az X
nagyságú részvételt regisztráló választókörzet közötti távolság);
az emberek pénzben kifejezett vagyona vagy jövedelme (ez a nullajövedelmű
(vagyonú)) és az X jövedelmű (vagyonú)) emberek közötti távolság) stb.
Nem tekinthető például minden további megszorítás nélkül társadalmi távolságnak a
csoportok létszáma, mert önmagában nem fejez ki összehasonlítást. Ha a társadalmi
távolságokat is össze akarjuk hasonlítani egymással, akkor további megszorításokat is
be kell vezetni. Ilyen például az euklideszi távolság három kritériuma: a pozitivitás, a
szimmetria, és a háromszög egyenlőtlenség.
A rétegek konstituálása eredményeképpen megkaptuk a rétegek koordinátáit. Ezekkel
kiszámítható a rétegeknek az origótól és egymástól vett távolsága.
A táblázat tartalmazza az 1992-es rétegződés összes távolságát. Mindegyik távolság
pozitív, szimmetrikus, és bármelyik háromra érvényes a háromszög egyenlőtlenség.
Definíció: Státusnak nevezzük a rétegek konstituált távolságát az origótól.
(Helyvektor)
A réteg a csoport verbális-fogalmi megnevezése, a státus a csoport mennyiségi leírása a
JTH rendszerben. Mivel a réteg egy társadalmi csoport, ezért a státust többen töltik be.
Egy rétegen belül az egyedek ekvivalensek.
6.2. A társadalom térfogata
10
10
Réteg Távolság
A0 5
AB 44
B0 45
AD 47
D0 49
C0 59
AC 61
BD 63
CD 96
BC 101
3758,0578
1
1
1
1
6
1
4 4 4
3 3 3
2 2 2
1 1 1
  
j t h
j t h
j t h
j t h
V
A II. rész 2.2-es pontjában bevezetem a társadalom térfogatát, mint a koordináták
közvetlen következményét.
7. A társadalmi folyamatok gyorsulása
A II. rész 2.6-os fejezetében bevezetem a társadalmi folyamatok gyorsulásának
fogalmát. Ez nem igényel mást, csak azt, hogy mérni tudjuk a folyamatok időbeli és
térbeli koordinátáit.
Ha egyszerre vagyunk képesek megmérni valamilyen társadalmi változás idő és
társadalmi térbeli koordinátáit, akkor felállítható a fizikai mechanikából már jól ismert
út-idő diagram, amely az egész fizikai mechanikának az alapja. Ha ezeknek az út-idő
típusú függvényeknek kiszámítható a második deriváltja, akkor megkapjuk az adott
folyamat gyorsulását.
8. A státus és a történelmi erő: a státusfüggvény
Definíció: Ha a státusokat csökkenő sorba rendezzük, akkor sorindexet az FT
történelmi erőnek nevezzük.
A távolság-erő függvény
4,709
45,018
48,695
0 58,989
1
2
3
4
0,000 20,000 40,000 60,000 80,000
Távolság
Erő
A diagram azt fejezi ki, hogy a rétegződés origójában egy vonzáscentrum van, amely
vonzást gyakorol a státusokat betöltő egyedekre, akik ebben a tekintetben
egyenrangúak. Minél közelebb van az egyed a vonzáscentrumhoz, annál nagyobb az erő
hat rá. Más szóval az erő a távolsággal csökken. Mivel a státus euklideszi távolság,
ezért az ábra felfogható egy út-erő függvény képének, vagyis alkalmas arra, hogy
kiszámítsuk a függvénygörbe alatti területet, amely így a mechanikából ismert munka
számértékét adja meg.
11
11
9. A társadalmi nehézségi gyorsulás
A leggyakoribb makroszintű mozgás a természetben kétségtelenül a szabadesés. Tehát
feltételezhetjük, hogy statisztikai úton kimutatható a g jelenléte. Értékét több különböző
jelenségre számítottam ki. Ezek a következők:
Közvélemény kutatás (Szociológiai ingák);
Tőzsdei árfolyamváltozások;
Választási részvételi adatok.
Ezek alapján állítom, hogy létezik egy állandó gyorsulás a társadalmi folyamatokban:
g = 0,0005 m/sec2
Ezt összekapcsolva az FT erő tulajdonságaival: a centrális jelleggel, valamint azzal,
hogy az erő a távolsággal csökken, feltehetjük, hogy valóban létezik egy állandó g
gyorsulást előidéző centrális erőtér, amely a társadalmi folyamatok lezajlását irányítja.
10. A státusmunka: a helyzeti energia
Ha egyetlen egyedet a státusfüggvény P(4,709; 3) pontjából a P(58,989; 0) pontba
viszünk át, akkor a végzett munkát az :
 Fs ds WS
58,989
4,709
( )
integrál, vagyis a görbe alatti terület fejezi ki. Ez az Elit rétegbe tartozó egyetlen
egyednek a Munkás rétegbe való átvitelére fordított munka. Ehhez járul még az a
munka (lásd: integrációs állandó), amely az elit réteg felemelésére fordítódik.
Definíció: A státus-történelmi erő függvénygörbe alatti területét helyzeti energiának
nevezzük, mivel azoknak az elemi munkáknak az összege, amelyek az egyedeket
státusukba emelte.1
Ugyanezen gondolat alapján a négy réteg egy-egy egyedére fordított munka:
Energia Létszám
Elit 14,127 245 3461,115
Irodai d. 129,327 188 24313,476
Paraszt 134,974 43 5803,882
Munkás 141,780 582 82515,96
Tehát 1992-ben az 1058 főnyi mintában teljes helyzeti energia:
EH : 116094 m2kgs-2
1 Egyébként figyelemre méltó párhuzam, hogy ha a legalacsonyabb réteg felemelésére fordított energiát
egységnek tekintjük, akkor a magasabb szinteken a betöltési energia arányok a következők: 2, 7…30, ami
valószínűleg csak mintavételi okokból tér el a 2,8,18,32, sortól. (A 18-as szint lehet, hogy gerjesztési
okokból hiányzik.
12
12
11. Az egyén tömege
Mivel ismerjük a teljes helyzeti energiát ebből kiszámítható az egy egyénre jutó energia:
Réteg Wi*N h H*Ni
3Elit 3461,115 4,709 1153,642
2Irodai d. 24313,476 45,018 8463,335
1 Paraszt 5803,882 48,695 2093,881
0 Munkás 82515,960 58,989 34331,602
Teljes helyzeti energia 116094,433 46042,459
Átlagenergia 109,730
Átlagtávolság 43,518
m0 5042,929
ebből pedig az origótól vett átlagos távolság és a nehézségi gyorsulás ismeretében az
W m gh S 0 
összefüggést felhasználva megkapjuk az egyed tömegét a JTH rendszerben:
m 5043kg 0 
12. Az állapotszám és az entrópia
A szükséges négy termodinamikai mennyiség közül eddig megismertük a rendszer
elemszámát (N); a térfogatot (V); és az energiát (EH = WS). Az állapotszám2:
1)2
2
! (3
(2 ) 3
( )
3
1
2
3
2
3
0
 
 

h N N
V m NE E
E
N
N N
N  
Innen az entrópia:
S = k ln (E) = 3760 m2kgs-2K-1
Az IC/ rész IV-es fejezet a/ alfejezete szól erről.
Az IC/ fejezet IV. alfejezetében tárgyalom az Avogadro szám társadalmi alkalmazását.
Itt annyi kiegészítést kell tenni, hogy a társadalom hőmérséklete, a Boltzmann állandó,
valamint a társadalmi Avogadro szám egymással szoros kapcsolatban áll. Ez az ábrán
gráfbeli körként jelenik meg. Ezen egyetlen eseten kívül az ábra nem tartalmaz kört,
vagyis hierarchikus.
13. A hőmérséklet
2 Nagy Károly: Thermodinamika és statisztikus Mechanika 229.oldal
A képletben úgy tekintjük, hogy dE =h3N.
13
13
T K
Nk
E 530
3
2  
14. A Boltzmann állandó
T  530 k  0,138047
15. Az Avogadro szám
k
N R A 
NA =60,22057
16. A mólsúly
m N M kg A 303718 0  
17. A nyomás
21 1 2
3
 2  m kgs 
V
p E
18. Próba
 K 
A
R pV
m N
S Nm ln
2
3
0
 0
Számokkal:
3673
120.451
442363
2 *5043*60.2257
3760 3*1058* 5043*8.314*ln(21*3758 )
1.666
  
2.3%
3674
(3760 3674) *100 

Hiba 
I. RÉSZ
A TERMÉSZETTUDOMÁNYI ANALÓGIA KIÉPÍTÉSÉNEK KEZDETI
KÉRDÉSEI
I. A. A FEJLŐDŐ SZOCIOLÓGIAI MEGISMERÉS SAJÁTOSSÁGAI A
TERMÉSZETTUDOMÁNYHOZ KÉPEST
14
14
A tapasztalati tudományok mintaképe már régóta a geometria.
Ez a mondat több logikai és tartalmi bizonytalanságot is magában hordoz. Mert nem
szószaporítás-e a tudományhoz a tapasztalati jelzőt hozzáilleszteni? A tudomány a
valóságra és csakis a valóságra irányul, ezért aligha lehet más, mint tapasztalati. Tudjuk
azonban, hogy egy tudományos kijelentésnek a valóságra vonatkoztatása akár igen sok
lépésből is állhat, és az sem mindegy, hogy a kijelentés előzményei hány lépésben
következtek a tapasztalatból. Azok a helyes kijelentések (axiómák), amelyek sok vagy
ellenőrizhetetlenül sok lépésben vonatkoznak a valóságra az elméleti tudományt
alkotják. Tehát a tapasztalati és elméleti tudományok különbsége csupán fokozati.
Az elemi geometria kijelentései nagyon közel állnak a szemlélethez: némelyik feladat –
mondjuk a kör és a háromszög megkülönböztetése – még a delfinek számára is
elvégezhető. Ugyanakkor a sajátos (axiomatikus) geometriai tárgyalásmód már az elemi
geometriában is lehetővé teszi, hogy olyan kijelentéseket alkossunk, amelyek a
szemléletből egyáltalán nem következnek, bár utólag a szemlélet számára is
megjeleníthetők. Például az a tétel, hogy “a háromszög oldalainak oldalfelező pontjait
az oldalakkal szembeni csúcsokkal összekötő egyenesek egy pontban metszik egymást”
szemléletileg soha sem merülhetett fel, és – a pontatlanságok miatt – az is elég nehéz,
hogy ezt utólag rajzzal kielégítően megvilágítsuk.
Ha tehát a “tapasztalati” kitétel alatt valóság közeliséget értünk, valamint a tapasztalati
tudományhoz hozzáértjük azt is, hogy a tapasztalat helyett a már tapasztalatilag igazolt
tételek is tárgyai a tudománynak (elmélet), akkor kezdő mondatunk hibátlanná válik.
A társadalomtudományokat képviselő szociológia számára azonban szinte
elviselhetetlen kihívást jelent ez a példakép, mert a bevett gyakorlat gyökeres kétségbe
vonását eredményezi. A kihívás csökkenthető valamelyest, ha hivatkozunk arra, hogy a
sem a geometria, sem fizika nem a mai formájában jött létre, hanem hosszú fejlődés
eredménye, ami még ma sem fejeződött be. A következőkben megkísérlem, hogy
párhuzamot vonjak az elemi geometriai és a szociológiai megismerés fejlődése között,
és ahol lehetséges, ott levonom a szociológiát illető következtetéseket. Ezzel az a
célom, hogy megalapozzam a szociológiai analízist és szintézist, vagyis azt, hogy a
legelemibb adatoktól (analízis) hogyan lehet eljutni olyan összetett szociológiai
ismeretekig (szintézis), amelyek egymással összehasonlíthatók és egybeépíthetők.
I. A problémák és eszközök önkényes kiválasztásának kritériuma
Napjainkban, amikor a tudományos gondolkodás szinte az óvodától kezdve
követelmény, háttérbe kerül és elfelejtődik az emberi tudatfolyamatok és a gondolkodás
alapvetően zavaros és kaotikus volta. Tulajdonképpen nem az a csodálatos, hogy az
ember képes helytálló tudományos kijelentéseket alkotni, hanem az, hogy ezek szinte
minden előzmény és következmény nélküli kicsiny szigetek a parttalanul hullámzó
érzékelési adatok, képzetek, gondolattöredékek, érzelmek, illúziók, hallucinációk,
ostoba előítéletek, stb. folyamában.
Kevés gondot fordítottak erre, pedig nagyon fontos.
Gondoljunk arra, hogy felcsendül egy szimfónia első hangja, leírják egy nagy regény,
egy nagy menetrend első mondatát, vagy egy sok ezer lépésből álló számítógép program
első utasításait, és ettől kezdve az eddigi rendezetlenség és káosz helyét a rend veszi át.
Az utolsó hang, mondat, utasítás után pedig újra mindent elönt a káosz. Mi más ez a
kezdet és vég, mint maga a semmivel sem igazolható önkény? Úgy tűnik, hogy az
ember nem tudván megbirkózni a káosz megismerésével, mesterségesen elkerít, letisztít
15
15
és leegyszerűsít egy valóságdarabot, amely ugyan még mindig nagyon bonyolult, de már
felfogható: megkezdődhet valamely nagybetűs tudomány megalapozása.
A kezdetet nem igazolhatják az előzmények, mert azok szinte teljesen szerkezet
nélküliek, és hogyan lenne képes a rendetlenség rendet szülni? De a kezdet nem
származhat a végből sem, mert azt legtöbbször vagy nem ismerjük, vagy annyira
bonyolult és homályos kapcsolatban van a kezdettel, hogy nem irányíthat semmit sem.
Különben is, a vég után újra a kezdet előtti káosz lesz az úr: honnan tudná a folyamat,
hogy mostantól fogva átmegy rendezetlenségbe?
Az itt leírt jelenség az emberi lét és gondolkodás egészét áthatja, ezért a szociológia és a
geometria keletkezésénél is számolnunk kell vele.
A szociológiai megismerés kezdetén a jelentések gyakorlatilag végtelen halmazából
kivágunk egy részhalmazt. Ez analóg azzal, amikor a fizikai térben önkényesen
kiválasztunk egy részhalmazt: egy testet, egy kalapot, egy villamost. Ez a kiválasztás
egyszerűen maga az érzékelés és a nyomában fellépő szemlélet: a környezet tárgyai
kaotikus módon kerülhetnek látókörünkbe, és a közöttük lévő geometriai hasonlóság
így nagymértékben ingadozik a tökéletestől a szinte hasonlíthatatlanig. Mondjuk, két
csillag geometriailag tökéletesen azonosnak látszik, de szinte semmi hasonlóság sincs
egy felhő és egy menetrend borítója között.
A szociológiai érzékelés ugyanilyen: sohasem teljes, azaz nem fogja át a társadalmi
jelenségek és objektumok körét, hanem reflektorszerűen pásztázva hol ide, hol oda
ugrál, időnként ráközelít valamely objektumra, és szinte rátapad. A szociológiai tárgyak
közötti hasonlóság ugyanolyan nagymértékben ingadozhat, mint a fizikai vagy
geometriai.
Kérdés természetesen, hogy ha önkényesen vonjuk meg egy tudomány azon
határvonalait, amelyek közrefogják a bennünket érdeklő jelenségek és tárgyak körét,
akkor mi garantálja, hogy ezek a tárgyak a bennünket foglalkoztató tudomány
kiindulópontjai lesznek?
Magyarán a kezdetre vonatkozó helyes döntés kritériumát keressük. A helyes választás
vagy döntés elve nem az, nem lehet az, hogy döntésünk tökéletesen vagy legalábbis
elfogadhatóan indokolható legyen, hanem az, hogy a döntésünk eredményeképpen
előállott elvről, tárgyról, helyzetről utólag meg tudjuk mondani, hogy mik a
tulajdonságai, mire jó, hol a helye. Ha a valóság nem engedné meg az önkényt, akkor
mi sohasem jutottunk volna egyről a kettőre, mivel az ember maga a káosz, amely a
valóság segítségével szeretné rendezni magát. Ha a valóság nem volna érzéketlen –
invariáns – az önkényre, akkor megismerhetetlen lenne. A valóság invarianciája –
szemben a megismerés önkényével – a valóság megismerhetőségének az alapja.
Más szóval bármit választhatunk, az mind egyformán jó valamire, mert a világ
ontológiai szerkezete homogén: “a törvények szövedéke” mindenütt ugyanaz: bárhol is
vágunk bele a bársonyba vagy a lenvászonba, mindenütt szövedéket találunk.
Tapasztalataink univerzuma olyan, hogy bármelyik részét tekintjük is, mindenütt
ugyanazok az elvek és ugyanazok az elemek fognak felbukkanni. (Pontosabban mindig
lesznek eddigi ismereteinkkel homogén elemei.) Vagyis ha tapasztalataink tárgyaiba
nem lenne belekódolva a törvény, akkor mi sohasem lennénk képesek belevinni
azt.
16
16
II. A valóság közeliség kritériuma
A geometria az érzékelésből és a szemléletből nyeri első problémáit. Bizonyos
természeti tárgyak sokkal egyszerűbb geometriai elrendezést valósítanak meg, mint
mások. A Nap vagy a Hold kör alakú, a csillagok pontok, a pusztaságok síknak is
tekinthetők, stb. Az első geometriai problémákat tehát nem kellett keresni, azok a
tapasztalatban adottak voltak, vagyis valóság közeliségük maximális volt.
Mivel a szociológia jelentésekben nyilvánul meg, a jelentések pedig nem
érzékelhetők, hanem csak megérthetők, ezért nem keletkezhetnek a szemléletben
szociológiai problémák. Így a szociológia kezdeti valóság közelisége szinte nulla.3
Később, amikor bizonyos jelentések általánossá válnak, a szemléletben is
megjelenhetnek a szociológiai problémák, például a háború, az öltözködés, a
szokások, az építkezés vagy a földterületek elhatárolása formájában. Más
problémák azonban sohasem jelenhetnek meg a szemlélet számára, mert bizonyos
jelenségeknek nincs objektíválódott vetülete: a jelentésük – leszámítva a nyelvet –
teljesen intraszubjektív marad. Mondjuk a honvágy vagy az istenhit soha sem
válhat szemléletivé. Igen sok szociológiai probléma ilyen értelemben nem
valóságos, sőt tág tér nyílik az álproblémák felállítására is. Ezért keresni kell azokat
a módszereket, amelyekkel az intraszubjektív tartalmak – a jelentések –
interszubjektívvé tehetők. A szociológiai konvertálásra és elemzésre vár ez a feladat.
III. A konstruktivitás kritériuma
Általában konstruktív egy tárgy vagy probléma érzékelő kiválasztása akkor, ha az
érzékelés aktusában mindazt – és csak azt – érzékeljük, ami a kiválasztott tárgyat
konstituálja. Például egy rajzolt háromszög kiválasztásakor konstituálók az oldalai, de
sem a tinta színe, amivel rajzolták, sem a papír anyaga, amire rajzolták nem
konstituálják a háromszöget. A természettudományokban a vizsgálati tárgyak
kiválasztásában általában a konstituáló és nem konstituáló elemek szétválasztása nem
okoz gondot.
A szociológiában azonban magának a vizsgálati tárgynak a kijelölése is gond, nemhogy
a tárgy lényegtelen és lényegi elemeinek a szétválasztása. Például nem okoz gondot egy
kör megkülönböztetése egy hasábtól, de mondjuk annak eldöntése, hogy egy tett
bűncselekmény-e vagy sem, igen hosszadalmas előkészületeket igényel, és még akkor
sem bizonyos, hogy sikerülni fog. Ha például géppisztoly sorozattal megölnek egy
házaspárt, akkor ezt lehet bűntettnek, vagy politikailag és erkölcsileg helyes forradalmi
tettnek is tekinteni attól függően, hogy ki a két áldozat, hol, mikor, milyen társadalmi
események után és közepette lőtték le őket, stb. A Causescu házaspárra gondolok. Tehát
nemhogy a szociológiai tárgy, a bűntett vizsgálata nem okoz gondot, hanem már az is a
probléma része, hogy egyáltalán mi a vizsgálandó tárgy.
A geometriai tárgyak egyszerre tartalmazzák a problémát és a megoldásához szükséges
adatokat is. Például a kör átmérője és a kerülete közötti kapcsolat megragadható
szabályos sokszögek olyan, a körbe írt sorozatával, amelyeknek oldalszáma minden
határon túl nő. Egy probléma tehát akkor konstruktív, ha felállításával egyben a
3 A tárgyalás leegyszerűsítése érdekében nem foglalkozom azzal, hogy a kezdeti gondolkodás mennyire
volt tisztán geometriai vagy szociológiai. Ezek a tudományok – éppen úgy, mint az összes többi –
felfogásom szerint nem akkor születnek meg, amikor nevet kapnak, vagy amikor kanonizálják őket,
hanem akkor, amikor az első tényleges problémában megjelennek. A társdalomra irányuló reflexió
nyilván a kezedet kezdetén megjelent, mivel kikényszeríttették a konfliktusok. A valóság közeliség hiánya
ezért csak arra utal, hogy valamely megoldandó feladat nincs explicit módon adva, hanem csak rejtetten,
eltakarva és összekeverve más, nem oda tartozó tudattartalmak által.
17
17
megoldásához szükséges adatok is megjelennek. Egyébként a problémák rombolóak
és félrevezetők.
A szociológiai problémák általában nem konstruktívak: megoldásuk kívülről származik
és nem a problémából.
Mondjuk, ha érteni szeretnénk a magyar tőzsdei árfolyamok csökkenését egy adott
időszakban, akkor ezt csak a magyar tőzsde tanulmányozásával nem fogjuk elérni.
Ezzel szemben közelebb kerülünk a megoldáshoz, ha megértjük a new york-i, vagy a
londoni tőzsde működését, és hatását a magyarra.
Ha kíváncsiak vagyunk, mondjuk a tömegközlekedésben tapasztalható napi csúcsok
kialakulásának okaira, akkor azt nem a tömegközlekedésben, hanem a környező
társadalom foglalkoztatási szabályaiban, magyarán a napi munkaidő szabályozásában
fogjuk megtalálni.
Ha érteni szeretnénk a lakásárak 1998-99 fordulójára eső gyors emelkedését, akkor azt a
lakáspiac összetevőiből nem fogjuk megérteni. Legyen a lakások műszaki állapota,
valamint a lakások iránti kereslet változatlan ebben az időben. Mégis azt fogjuk
tapasztalni, hogy a lakások ára 150 %-al nőtt. Az ok az, hogy 1999 elején NATO tagok
lettünk és a lakáspiac külső biztonsága miatt arra számítottak a tulajdonosok, hogy a
vásárlóképesebb külföldiek is meg fognak jelenni a piacon.
A szociológiai problémák nem konstruktív jellege miatt általában arra kell törekedni,
hogy a probléma minél nagyobb környezetét tárjuk fel, vagyis a szociológiai
problémák holisztikusak: csak az egész jelenségkörben lehet értelmezni és megoldani
az egyes kérdéseket. Ez olyan mintha a fenti geometriai problémában a 
kiszámításához az egész geometriát kellene mozgósítani, nemcsak a kört és a
sokszögeket. A geometriai valóság és ezért a geometriai problémák diszkrétek, ezzel
szemben a szociológiai valóság és annak problémái holisztikusak.
IV. Az ismétlődő- és az elemi részek keresésének kritériuma
A tudományok története azt mutatja, hogy a káosszal való küzdelmükben arra
törekedtek, hogy az egymásra alig hasonlító tárgyakat addig darabolják (absztrahálják)
gondolatban, amíg olyan tovább nem bontható részekre nem bukkannak a tárgyakban,
amelyek minden tárgyban fellelhetők, vagyis két tetszőlegesen kiválasztott tárgyból
kimetszve őket azonosak lesznek. A geometriában ilyen a pont, az egyenes, a szakasz
vagy a háromszög, amelyek eredetileg valamilyen bonyolult fizikai test alkatrészei
voltak, de a tárgyak kaotikus észlelési sorozatában minduntalan vissza-visszatértek, és
ezért érdemesnek látszott leválasztani őket eredeti helyükről, és külön szemügyre venni
tulajdonságaikat.
A szociológiai elemek képződése hasonló módon megy végbe: a kaotikus társadalmi
tapasztalat tárgyai szétszedhetőnek látszanak és beazonosíthatók bizonyos visszavisszatérő
elemek.
IV.// Az elemi társadalmi tény empirikus kimutatása és általánossága: a
szociológiai analízis célja
IV.//1. A probléma felvetése
18
18
Valahányszor gondolkodni kezdünk valamilyen tárgyról, akkor függetlenül annak
természetétől (sőt lététől) fölvethető az a kérdés, hogy gondolkodásunkban képesek
vagyunk-e részeket megkülönböztetni vagy sem. Voltaképpen csak akkor beszélhetünk
tudományról, ha igenlő választ adunk erre a kérdésre, mert különben csak szemléletről
van szó. A szemlélet szinonimája a kommunikálhatatlannak, mert a
kommunikációnak vannak részei és nyelvtana, ennél fogva alkalmatlan a szemlélet
kifejezésére, mert annak definíció szerint se részei, se nyelvtana nincs. Erről mondta
Wittgenstein, hogy: “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. “4
A szó társadalmi értelmében vett tudománynak kommunikálhatónak kell lennie, ezért el
kell utasítanunk a gondolkodás szemléletként való felfogását. Nevezzük
gondolkodásunk e tulajdonságát (vagyis hogy részekből áll) diszkrétnek. Vajon hogyan
vagyunk képesek a részeket megkülönböztetni? A különbség közvetlenül adott
számunkra vagy valamilyen művelet eredményeként kapjuk?
Az első esetet feltételezve voltaképpen azt jelentené, hogy a különbséget szemléljük,
hogy az szemléletünkben adva van. E feltételezés azonban belsőleg ellentmondásos,
hiszen a szemléletet éppen úgy definiáltuk, mint olyan gondolatot, amely
differenciálatlan, azaz nem áll részekből.
Következésképpen a gondolkodás diszkrét volta feltételezi olyan gondolati műveletek
létét, amelyekkel megragadjuk (voltaképpen előállítjuk) a részeket azáltal, hogy
felismerjük különbségüket. Mi e műveletek természete, mi történik egy ilyen művelet
végrehajtásakor?
Bármely tárgy megjelenhet a szemléletben, de már önmagában annak kimondása, hogy
valamit szemlélek, feltételez egy műveletet: magamat, mint vonatkoztatási rendszert
megkülönböztetem a szemlélet aktuális tartalmától, azaz megengedem, hogy
gondolkodásomban van valami invariáns (azaz én, mint a vonatkoztatási rendszer), és
valami változó, vagyis a szemlélet tartalma. Más szóval akár a szemlélet a tudatossá
válása magam számára (“reflektálok rá”), akár közlése feltételezi a tiszta szemlélet
meghaladását, amennyiben részeket és részek közötti kapcsolatokat ismerek fel
tudatomban.
Ezzel voltaképpen világossá vált a művelet lényege: az összehasonlítás. Ez azt jelenti,
hogy a gondolkodáson, mint műveleten kívül nincsenek közölhető tartalmak a
tudatomban, hiszen ahhoz hogy valamit egyáltalán elgondolhassak, legalább egy
műveletet kell elvégeznem: fel kell állítanom egy vonatkoztatási rendszert, mert
különben egyáltalán nem gondolkodhatok. És megfordítva: nincs értelme a
vonatkoztatási rendszernek (nem gondolható) ha üres, ha nincs benne valami, amit
szemlélek. Vagyis a művelet nem későbbi, mint azoknak a dolgoknak a léte, amelyeken
a műveletet végzem, hanem ezek egyidejűek: a létező gondolat olyan művelet, amely
egyúttal előállítja a műveleti elemeket is. A gondolat és a szemlélet a tudat két
funkciója, két üzemmódja, amelyek kizárják, de fel is tételezik egymást.
A művelet, mint összehasonlítás azonban feltételezi, hogy az összehasonlított dolgokat
további részekre bontottam, hiszen egzisztenciájukon túl egy tulajdonsággal is elláttam
őket: állandóságukat vagy változékonyságukat észrevettem, sőt éppen e tulajdonságuk
által vagyok képes őket egyáltalán észrevenni (azáltal, hogy megkülönböztetem őket).
4 (1) 177. oldal
19
19
Gondolkodásom során tehát szemléletem tartalmait összehasonlításokkal
különböztetem meg, miközben szükségképpen fölállítok egy vonatkoztatási rendszert,
és tulajdonságokkal látom el szemléletem tartalmait, azaz további részekre bontom
őket. Így gondolkodásom szükségképpen folytonosságot is mutat, mivel a részekre
osztott gondolat csak a vonatkoztatási rendszerben jelenhet meg, másrészt maga az
összehasonlítás azzal, hogy közös dimenzióba helyezi a tartalmakat (pl.: állandóság és
változás ) invariáns összetevőt generál a dolgokban.
Röviden szólva: a vonatkoztatási rendszer és a dolgokat generáló tulajdonságok
folytonossá teszik a részekben megjelenő gondolatot. Abban a szélső esetben, amikor
két összehasonlított tartalomnak csak az a közös tulajdonsága van, hogy azonos
vonatkoztatási rendszerben vannak (tulajdonságukat tehát mintegy kívülről kapják, és
nem ők hordozzák a vonatkoztatási rendszertől függetlenül), akkor azt kell mondanunk,
hogy ezek egymástól függetlenek. Ezt azt is jelenti, hogy egymás alkotórészei sem
lehetnek, valamint állapotváltozásaik között sem lehet összefüggés, mert ezek
feltételeznék, hogy van közös, a vonatkoztatási rendszertől független tulajdonságuk. Ez
függetlenség a megismerő szempontjából mindaddig fennáll, amíg az összehasonlított
tartalmak úgy gazdagodnak a megismerés során, hogy nincs közös tulajdonságuk. Az
első közös tulajdonsággal függetlenségük megszűnik.
Lássuk még egyszer, hogyan jutottunk el az első közös tulajdonságig! Voltaképpen
gondolkodásunk diszkrétségét fokoztuk – egyre több részre bontottuk a kezdeti
tartalmakat –, és így jutottunk el odáig, hogy két különböző tartalomnak közös részét
találtuk. Természetesen felmerül a kérdés, hogy ez a közös rész tovább bontható-e vagy
sem. Apriori válasz erre természetesen nem adható. Elméletileg csak annyi látható be,
hogy minden időpontban vannak oszthatatlan közös részek (állapodjunk meg abban,
hogy ezek az elemek), de sem az elvi továbboszthatóságról (egy későbbi időpontban)
sem az adott pillanatban osztható és oszthatatlan részek apriori osztályozásáról nem
tudunk semmit. Ez csakis a tapasztalat kérdése lehet.
Annak a gondolatnak a parafrázisaként, hogy ha a látszat egybeesne a lényeggel, akkor
nem lenne szükség a tudományra, azt mondhatjuk tehát, hogy a valóság nélküli
gondolkodás szükségképpen problémátlan, és így nem tudományos.
Az eddigiekben a gondolkodást úgy tekintettük, mint a valóságtól független,
introspektív úton megközelíthető folyamatot. A voltaképpeni probléma akkor kezdődik,
amikor axiomatikusan feltételezzük, hogy a gondolat részekre bomlása nem spontán
módon, hanem a valóság hatására megy végbe. Ekkor a következő kérdések merülnek
fel:
a gondolatban megjelenő részeket mely valóságdarab részeinek feleltethetjük meg?
(Izomorfia)
– a részek közötti folytonosság agyunk vagy a valóság terméke?
Tapasztalatunk szerint a fenti kérdések egyikére sem tudunk minden körülmények
között kielégítő választ adni. Ennek beismerése teszi gondolkodásunkat tudományossá,
valamint azoknak a módszereknek a keresése, amelyekkel csökkenteni lehet a fenti
kérdésekre adott hibás válaszok gyakoriságát. Vagyis egy tudomány elméletének
(megismerő képessége taglalásának) arra a szoros kapcsolatban levő két problémára kell
irányulnia, hogy melyek a rá jellemző megismerési korlátok, és hogyan lehet az azokból
eredő, állandóan előbukkanó tévedéseket hatékonyan (a szó ráfordítás/eredmény, és
időtartam értelmében egyaránt) kiküszöbölni.
20
20
A szociológia legfontosabb megismerési korlátja, hogy olyan empirikus tudomány,
amelynek legtöbb tárgya érzékszervekkel elvileg sem érzékelhető. (Lásd az A
mellékletet!)
Ez a tragikomikus helyzet szorosan összefügg azzal, hogy más empirikus
tudományoktól eltérően azok a legkisebb egységek, amelyekhez még
tapasztalatilag hozzáférhet nem egyszerűek (vagyis a szociológián belül
felbonthatatlanok), hanem bonyolult szerkezetek.
A legtöbb természettudományban van egy természetes egység, amelyet az adott
tudományon belül felbonthatatlannak lehet tekinteni, és amely – legalább elvileg – az
érzékszervek számára hozzáférhető. A kémiában ilyenek az elektronok, protonok,
neutronok, a biológiában a molekulák, stb. Ezzel szemben a szociológiában többnyire
nem azt érzékeljük – még áttételesen sem – amivel tényleg foglalkozunk, hanem a róla
szóló információ hordozóit! Értelmetlen megkérdezni, hogy érzékelhető-e az, hogy
valaki művezető, vagy magyar; de ugyanígy értelmetlen megkérdezni, látta-e vagy
hallotta-e valaki a fluktuációt vagy a mobilitást és így tovább. Épp ezért azt sem
tudjuk, hogy van-e egyáltalán valami, amit legkisebb egységnek tekinthetnénk a
szociológián belül. E lehetőséget nagymértékben valószínűtlenné teszi az, hogy
gondoljunk bár a legegyszerűbbre is – mondjuk valakinek az életkorára vagy a nemére –
azt fogjuk tapasztalni, hogy az nem valami közvetlenül belátható – pl. olyan, mint egy
molekula vagy egy kutya – hanem egy absztrakt konstrukció. Az életkor nem pusztán
annyit jelent, hogy mennyi idő telt el valakinek a születése óta, hanem lehetséges
szerepkészletét, a rá vonatkozó jogszabályokat, stb.
Az életkor továbbá mindezeket jelenti, de egyáltalában nem kézzelfogható módon,
annak ellenére, hogy mindezek a tényezők valóban kapcsolatban vannak az életkorral,
és ténylegesen alakítják a cselekvők viselkedését. Ugyanakkor az életkornak, mint
változónak a jelentése előre még csak körül sem határolható, mert az egyes
alkotórészek között nincs szükségszerű belső kapcsolat. Azt állítom tehát, hogy a
szociológiában jelenleg nem teljesül az, amit a természettudományok tárgyának
elemeiről el lehet mondani, vagyis hogy:
– érzékelhetőek;
– tartalmuk egyértelműen körülírható; és a
– tudományok eszközeivel tovább nem oszthatók.
Az itt következő fejezet kísérletet tesz arra, hogy értelmezze a szociológiai
elemfogalmat, és elvi módszert adjon empirikus kimutatására. E feladat megoldása
során az első lépés annak belátása, hogy bármilyen tudományban kell lenniük
elemeknek, így a szociológiában is. Ezt a lépést azért kell megtenni, mert – mint láttuk–
a szociológiai elemek léte egyáltalán nem triviális.
I V./  / 2 A megismerés elemi korlátozottsága
Az itt következő levezetés axiomatikus felépítésű, így definícióinak, és axiómáinak
kiválasztása természetesen nem magyarázható tovább. Megtehetjük viszont, hogy
kifejtjük azt a tapasztalati hátteret és szándékot, amely életre hívta őket. Mivel a
levezetés a definíciók és axiómák tartalmának voltaképpeni kibontása, ezért célszerű, ha
a részletesebb kifejtést a levezetés utánra tesszük.
1D: A megismerés: a valóság empirikus leképezése.
21
21
2 D: E lemi empirikus leképezés: két tetszőleges halmaz elemeinek egymáshoz rendelése
méréssel, vagy a két halmazon értelmezett egy-egy reláció egymáshoz rendelése
méréssel. (Ha elemeket rendelünk egymáshoz, akkor, amit lemérünk az őshalmaz, a
mérési eredmények pedig a képhalmazt alkotják. Ha relációkat rendelünk egymáshoz
akkor, amit lemérünk az ősszerkezet, a mérési eredmények pedig a képszerkezetet
alkotják.)
3 D: V alódi részszerkezet: olyan szerkezet, amelynek minden elemét és minden
relációját tartalmazza egy másik szerkezet elem- és relációhalmaza, de ez fordítva nem
áll fenn.
4 D: Halmazelméleti metszetképzés: két halmaz közös elemei a halmazok metszetét
képezik.
5D E1em: egy halmaz alkotórésze, ami a halmazhoz tartozik, és amelyről feltételezzük,
hogy:
tovább nem bontható alkotórész;
több különböző halmaz van, amelyhez az adott alkotórész tartozik;
véges halmaz alkotórésze.
6 D: Izomorfia: legyen A és B két szerkezet! Jelentsék ai és bi a két szerkezet elemeit. Ha
minden a-ra igaz, hogy ha ai relációban áll aj-vel, akkor bi is relációban áll bj-vel,
valamint ha ez fordítva is igaz (vagyis ha b az ősszerkezet), akkor a két szerkezet
izomorf.
7 D: K ét szerkezet hasonlóságának mértéke: A két szerkezet metszetének viszonya a
kiindulási szerkezetekhez. (Ez a mérték 0, ha nincs közös rész, és 1, ha izomorf a két
szerkezet.)
8 D: Egyenlőnek nevezünk két szerkezetet, ha azonos halmazokon értelmeztük őket és
izomorfak.
9 D : Két szerkezet különböző, ha nem azonos halmazokon értelmeztük őket, és 0
hasonlóságuk van.
1 0D: Egy alkotórész felbontásán olyan hozzárendelést értünk, amely az alkotórészhez
egy halmazt rendel.
1 A : Bármely jelenség szerkezete részszerkezete a valóságnak. (A valóság bármely
jelenségét tartalmazza. A tartalmazást nem tekintem reflexívnek, a valóság nem
tartalmazza önmagát.)
2 A : A megismerés (bármely véges időpontig) véges számú elemi empirikus (2D.)
leképezésből áll.
1 T: A megismerés a valóság valamelyik valódi képszerkezetét állítja elő.
B. Ha a megismerés a valóság empirikus leképezése (1D.) és bármely jelenség
szerkezete részszerkezete a valóságnak, akkor a megismerés eredményeként előálló
képszerkezet is a valóság részszerkezete. Mivel a megismerés mindig véges számú
22
22
elemi empirikus leképezésből áll (2A), azért a képszerkezet véges sok alkotórészt fog
tartalmazni. Minden ilyen képszerkezetből képezhető azonban egy olyan halmaz, amely
a képszerkezet alkotórészeiből és a képszerkezet leképezési szabályából áll. Így tehát
bármely képszerkezet valódi részszerkezete a valóságnak, mert van legalább egy olyan
alkotórész, amely nem tartozik hozzá a képszerkezethez, de hozzá tartozik a
valósághoz.
2 T . A valóság, megismerése bármely véges időpontig, nem lehet l hasonlóság mértékű.
B. Mivel a megismerés bármely véges időpontig véges számú elemi empirikus
leképezésből áll (2A), és a megismerés a valóság valamelyik valódi részszerkezetét
állítja elő (1T) ezért a valódi részszerkezet definíciójából (3D) adódik, hogy a
valóságnak bármely véges időpontban van olyan alkotórésze, amely nem eleme a
képszerkezetnek, így viszont az izomorfia definíciója (6D) sem teljesülhet.
3 A: A valóság végtelen számú leképezés után 1 hasonlósági mértékkel megismerhető.
3T: A valóság összes képszerkezete nem lehet egymással egyenlő.
(Diszkrét megismerés)
B. A megismerés a valóság valamelyik valódi részszerkezetét állítja elő (1T), ezért ha
az összes képszerkezet egyenlő (3D), akkor a valódi részszerkezet definíciójából
következik, hogy a valóságnak maradtak leképezetlen alkotórészei. Ekkor azonban nem
teljesülhet az, hogy a valóság 1 hasonlóság mértékkel megismerhető. (A 3A nem
teljesül). Tehát az összes képszerkezet nem lehet egyenlő.
4T: A valóság összes képszerkezete nem lehet egymás között különböző. (Folytonos
megismerés)
B. Mivel a valóság bármely leképezése véges számú elemi empirikus leképezésből áll
(2A), és egyetlen ilyen véges időpontig előállított képszerkezet sem lehet 1 hasonlóság
mértékű (2T), ezért ha az összes képszerkezet különbözik (8D), akkor a valóságot 1
hasonlóság mértékkel nem lehet megismerni. (A 3A nem teljesül). Ennek az oka az,
hogy véges elemből álló különböző képszerkezetek bármilyen hosszú sorozata után is
következik egy, a többitől különböző, véges elemből álló, nem 1 hasonlóságú
képszerkezet.
5 T : a valóság képszerkezetei között van legalább kettő, amelyeknek közös része van.
B Ha a valóság összes képszerkezete nem lehet egymással egyenlő (3T), de nem
lehetnek különbözők sem (4T), akkor a halmazműveleti metszetképzés tulajdonságaiból
következik, hogy van közöttük legalább kettő, amelynek van közös része.
6 T: Ha két képszerkezetnek van közös része, akkor a közös rész vagy elem ( 5 D ) vagy
elemekből áll.
B. Mivel a valóság bármely képszerkezete véges számú elemi empirikus leképezésből
áll (2A), ezért két ilyen képszerkezet közös része is véges sok alkotórészből áll. Ezek
felbontása (10D) a megismerés bármely véges időpontjában nem lehetséges, mert ehhez
további elemi empirikus leképezésekre lenne szükség. Ezért két képszerkezet közös
része bármely véges időpontban tartalmaz felbontatlan alkotórészeket, amelyek így
elemek, mert (5D) teljesül:
23
23
– van tovább nem bontható a közös rész;
– a közös rész alkotórészei értelemszerűen két vagy több halmazhoz tartoznak;
– mivel bármely időpontban véges számú alkotórész van ezért ezek csak véges halmazt
alkothatnak.
I V./  / A definíciók és axiómák tartalma
1D. Bizonyára szokatlan, hogy a legnagyobb filozófiai kérdéseket (mi a megismerés. ki
ismer meg mit, hogyan, és milyen megbízhatósággal) egy definícióval elintézettnek
veszem. Szándékom azonban nem az, hogy új filozófiai válaszokat adjak, hanem hogy
egy meglévőt – a tudományok mindenkori gyakorlatában realizálódót – tovább
gondoljak. Milyen következtetések adódnak akkor, ha elfogadjuk, hogy van tőlünk
független valóság és annak összetevői, valamint a közöttük lévő kapcsolatok számunkra
megismerhetők? Ennek a kérdésnek a megválaszolása sokkal fontosabb, mint az itt
elfogadott előfeltevésekbeli kételkedés, mivel akár tagadjuk azokat, akár csak
bizonytalanná tesszük őket, a tudományos megismerés lehetetlenné válik. Ebben az
esetben azonban minden okfejtés kétséges lesz még az is, amellyel tagadtunk, vagy
bizonytalanságot állítottunk elő.
2D. A definíció voltaképpen azt mondja ki, hogy a megismerés a jelenségek és a
közöttük lévő kapcsolatok mérés útján való leképezése a tudatunkban. Ezeket a
tudattartalmakat csak úgy tudjuk kommunikálni, ha a jelenségek fizikai, vagy
szimbolikus modelljeit előálltjuk. Ez teszi lehetővé azt is, hogy a mérés mások által
ellenőrizhető legyen. Az ellenőrzés a leképezett jelenségek létére, és a közöttük lévő
kapcsolatokra is kiterjed. Voltaképpen csak akkor beszélhetünk mérésről, ha ez a mások
általi ellenőrzés elvégezhető
A 3D, 4D, 6D – 10 D elemi matematikai definíciók egyszerű átvételei.
5D. Az elem fogalmának négy alkotórésze van, amelyek közül kettő a megismerés
biztonságát, egy az általánosíthatóságát, egy pedig a tartalmát és az általánosíthatóságát
egyszerre fejezi ki.
Azzal, hogy az elemet egy halmaz alkotórészeként határozzuk meg, egyben jellemeztük
is, mert halmazt csak akkor képezhetünk, ha ismerjük azt a tulajdonságot, amelynek
alapján – összehasonlítással – eldönthető, hogy a halmazhoz tartozandó dolog
rendelkezik-e a halmaz elemeinek tulajdonságával. Ha viszont rendelkezik ilyennel,
akkor ez egy általános tulajdonság mert a halmaz minden elemére igaz.
Mivel kikötöttük, hogy legalább két olyan különböző halmaznak kell lennie, amelynek
az elem alkotórésze, ezért újabb általánosításra nyílt lehetőség: az eredeti halmazképző
tulajdonságot kiterjesztettük a dolgoknak egy új csoportjára, azaz növeltük a
tulajdonság terjedelmét. Az a két kikötés, hogy az elem tovább nem bontható, valamint
csak véges halmazhoz tartozhat, azt fejezi ki, hogy intenzív és extenzív értelemben is
egyértelműsíteni akarjuk megismerésünk tartalmát. Ha ugyanis valamely halmaznak
végtelen sok eleme van, akkor aktuálisan nem ismerhetjük meg azt a jelenséget, amit, a
halmaz alkot. Hasonlóképpen, ha az elemek valamelyike tovább bontható lenne, akkor
fennállna a veszélye annak, hogy végtelenül bontható. Ez a két kikötés tehát a
megismerés biztonságát hozza létre: aktuálisan egyértelművé teszik, hogy a megismerés
tárgyát kimerítettük. Hangsúlyozni kell az aktuális szót: véglegesen valószínűleg
24
24
nagyon kevés tárgy ismerhető meg, az is csak a trivialitás szintjén.5 Viszont nem szabad
lebecsülni annak jelentőségét sem, ha egy bizonyos absztrakciós szinten, egy
bizonyos időpontban elméleti biztosítékunk van arra, hogy tárgyunkat teljesen
ismerjük.
1A Igen egyszerű állítás lévén ez az axióma nem igényel indokolást. Voltaképpen
Wittgenstein kijelentéseinek átvétele.6
2A Az állítás tartalma annak a tapasztalatnak az általánosítása, hogy a múltban a
rendelkezésre álló ismereteket mindig véges számú állításba foglalták. Ezt közvetve
alátámasztja az is, hogy a tudás átadása (ami tapasztalati tény) csak végessége mellett
képzelhető el.
3A Ez az axióma tartalmazza a 1D-t, amennyiben, megismerhetőségről beszél. Ezért az
1D-nél mondottakat nem ismételem meg. Jelentős többlet azonban annak állítása, hogy
a megismerés 1 hasonlóság mértékkel lehetséges. Ez túlzottnak tűnhet. Valójában
azonban annak állítása, hogy a valóság csak l-nél kisebb izomorfiával ismerhető meg, a
megismerésről való lemondást jelenti. Az l-nél kisebb izomorfia érték esetén ugyanis,
semmi sem biztosíthat bennünket arról, hogy nem éppen a lényeg maradt ki
megismerésünkből. Márpedig pusztán gyakorlati szempontból használhatatlannak
bizonyulna egy olyan ismeret, amely nem lényegi. Így az empirikus tudomány
szükségképpen a 3A feltevésével él.
I V/  / A szociológiai elemek természete
Az elfogulatlan szemlélő számára az a legkisebb, tovább már nem osztható, de még
egyértelmű, empirikus alkotórész, amellyel a szociológia foglalkozik: az adat. (Például
valakinek a születési éve, a neme, stb.) Tételezzük fel, hogy ez igaz. Vajon igaz-e az is,
hogy az adat a maga végletes egyszerűségében és lehatároltságában betölti azt a
funkciót, amelyet valamely tudomány eleme hasonló körülmények mellett mutat?
Ez utóbbi esetben ugyanis megfigyelhető, hogy az elem kimondása vagy lemérése már
az első lépés ahhoz, hogy az adott jelenség (amelynek eleme) megismerése érdemben
megkezdődjön. Ez alatt azt értem, hogy nemcsak gondolati vagy tapasztalati
előkészületet teszek a jelenség megismerésére, hanem elkezdem leírni és megismerni.
Ha definiálom az “egyenest” vagy az “oxigén molekulát”, akkor már megállapítást
tettem a tér egy tulajdonságáról, vagy a valóság egy darabjának a szerkezetéről és
minőségéről.
Ezzel szemben az adat (pl. valakinek az életkora) egy puszta szám, ami önmagában
jelenthetné egy autó rendszámát, vagy egy telefonszámot is. Tehát a szociológiai adat
ismerete önmagában nem kezdete egy szociológiai entitás leírásának, hanem szükség
van valamilyen közvetítésre is, amellyel az adatot hozzákapcsoljuk a társadalmi
valósághoz. Az adatok tehát nem elemek, hanem jelentéssel bíró kódok.
De vajon nem lehetséges-e az, hogy akkor ezt a jelentést tekintsük elemnek? Mit jelent
például az, hogy valaki művezető? Ennek a fogalomnak a definiálása oldalakat töltene
meg, és valószínűleg egyáltalán nem felelne meg annak a kritériumnak, hogy
szociológiai eszközökkel nem lehetne tovább bontani. Fel lehetne ez ellen hozni, hogy
túl bonyolult kódot választottam, azért nem lehet elemi leírást adni róla. De nem erről
5 Arisztotelesz: Hermeneutika, Kategóriák
6 (1) 113,116. oldal
25
25
van szó, hanem arról, hogy a jelentés mindig önkényes, márpedig így semmilyen apriori
biztosíték nem adható arra, hogy elemi lesz. A természettudományban ezzel szemben
van egy kimondott vagy kimondatlan apriori elképzelés az elemről, és ehhez az
elképzeléshez keresik meg a valóságos megfelelőt. (Amely lehet, hogy ontológiailag
nem elemi, ismeretelméletileg azonban egy adott időpontban mindenképpen az.)
A szociológiában pontosan ez az elképzelés hiányzik. (Pontosabban nincs kimondva,
hiszen a megismerés törvényei akkor is működnek, ha nem ismerjük őket.)
Az apriori szociológiai elemfogalom kialakításában segítségünkre van a gondolkodás 1/
pontban leirt folyamatának alkalmazása erre az esetre. Történelmileg és egyénileg is a
társadalomról való gondolkodás egyének összehasonlításával kezdődik. Miért szeretem
Pétert, és nem szeretem Pált? Miért ad utasításokat X Y-nak és miért nem fordul ez elő
fordítva? Miért nincs nekem pénzem, és miért van Z-nek? Ezekben az esetekben
voltaképpen nem az a fontos, hogy definiáljam a “szeretem” az “utasítás” vagy a “pénz
fogalmát. Számomra ugyanis csak az a fontos, hogy bárhogyan is definiálom őket,
Péter, X, és Z rendelkezik ezekkel; Pál, Y és én nem rendelkezünk vele. Két
szociológus között lehet vita arról, hogy mi a pénz, és így esetleg ellentétesnek is
láthatják Péter és Pál viszonyát, voltaképpen azonban ugyanazt az eljárást használják:
két egyedet összehasonlítanak, és az egyikhez hozzárendelik azt a tulajdonságot, amitől
a másikat megfosztják. Tehát voltaképpen vesznek egy egyedhalmazt, és azt
összehasonlítás segítségével osztályozzák. Ennek eredménye a változó. Eleminek
tekinthető-e a változó szociológiai szempontból? Első látásra nem, mert vannak részei:
– az egyedhalmaz
– a tulajdonság (osztályozási kritérium)
– az osztályozás (egy – egy tulajdonságérték hozzárendelése az egyedek csoportjaihoz)
De ezek az alkotórészek ugyanúgy nem tekinthetőek elemeknek, mint ahogy a kód sem
volt elemi. A három alkotórész közül ugyanis bármelyiket vegyük is el, a maradék nem
képez értelmes szociológiai egységet. A szociológiai megismerés ugyanis azzal még
nem kezdődik meg, hogy felveszek egy egyedhalmazt, és osztályozást végzek rajta. Ezt
akár a biológia is megtehetné.
Valamivel nehezebb belátni, hogy az osztályozási kritérium megadásával nem kezdődik
el a szociológiai megismerés. Hiszen a “szeretet” az “utasítás”, a “pénz” nyilván nem
természeti kategóriák. Viszont éppen bizonytalan, önkényes jelentésük, ellentmondó
használatuk megfosztja őket attól, hogy elemnek tekintsük őket.
Vajon ha a változó felsorolt alkotórészei külön-külön nem jelentik a szociológiai
megismerés kezdetét, együttesük miért tekinthető potenciális elemnek? Azért mert egy
kommunikálható, és ellenőrizhető kijelentést adnak a társadalmi valóságról. Az
osztályozás művelete ugyanis empirikusan megy végbe és így a kijelentés egyúttal egy
tényállást is kifejez. Kijelentéseken lehet, de nem érdemes, ezzel szemben a
tényállásokon nem lehet vitatkozni.
Az lehet, hogy egy tényállást rosszul vagy másoktól eltérően definiálunk, ez azonban
nem a tényállást, hanem a definíciót kérdőjelezi meg. Mivel a definíció önkényes. ezért
vitatni sem érdemes. Egy definíció helyessége empirikus kérdés, de nem a puszta
tényállás, hanem a predikció értelmében. Ha egy általunk önkényesen definiált
26
26
tényállásból egy másik (hasonlóan önkényes) tényállásra állítunk fel hipotézist, akkor
ennek bekövetkezte utólag igazolja mindkét tényállást, vagyis megszünteti a definíció
önkényességét. Ugyanis míg a definíciókat szabadon választjuk, addig a
tényállások közötti kapcsolatokat nem: azokat a valóság jelöli ki.
A természet az értelmetlenül feltett kérdésekre értelmetlen válaszokat ad, de – tehetjük
hozzá –az értelmes kérdéseket megválaszolja. Ennek az alapelvnek a kétségbevonása
azonos az empirikus megismerés lehetőségének tagadásával. A kétségbevonásra csak
azért kerülhetett sor, mert mindig megragadtak a változó önkényes definiálásánál,
amiből a mérés megbízhatatlanságára következtettek. Valójában azonban egy változó
(és a neki megfelelő) tényállás nem lehet sem igaz, sem hamis.
Egy lemért változó tehát azért potenciális eleme a szociológiai megismerésnek, mert
elvileg szociológiai eszközökkel tovább nem bontható, de ilyen eszközökkel már
értelmezhető kijelentés és tényállás. A potencialitás szemléltetésére azt mondhatjuk,
hogy a kijelentések halmazát egyrészt osztályozhatjuk aszerint, hogy szociológiaiak
vagy ismeretelméletiek, vagyis hogy az előbbi vagy az utóbbi eszközeivel bonthatók-e.
A potenciális, elemi szociológiai változókat úgy különíthetjük el, ha rámutatunk arra,
hogy apriori csak akkor bonthatnánk őket tovább, ha kilépnénk a szociológia
tárgyköréből. Az más kérdés azonban, hogy a poszteriori tovább bonthatóak-e
szociológiai eszközökkel. Pontosan ez a bizonytalanság fejezi ki potencialitásukat.
Fokozza a probléma bonyolultságát, hogy egy változó igazságát (és így annak
eldöntését, hogy ténylegesen elem lehet-e, mert a megismerés első téglácskáját alkotja)
csak egy másik változóhoz való viszonyában fejezhetem ki.7 Így azonban már összetett
ismeretet állítok elő, amelynek alkotórészei igaz változók. És mivel egy változó
igazsága állandóan változik attól függően, hogy milyen változók kapcsolatát jelzem
előre velük, és hogy teljesül-e a predikció, felmerül a kérdés, hogy a szociológiai
ismeret elemei nem változószerkezetek-e, vagyis hogy nem elemi szerkezetekről kell-e
beszélnünk elemi változók helyett? Ez megfelelne a társadalom holisztikusságát
rögzítő axiómának is.
Ha az ismeretet úgy definiálom, mint az adott eszköztár mellett kétségbevonhatatlan
információt, akkor esetünkben csak egy változószerkezet kétségbevonhatatlan. Az
megtévesztő, hogy miután a predikció beigazolódott, a benne szereplő két változót
önkényesen szétválaszthatom, mert igazságukról meggyőződtem. Ugyanis e változók
minden további, egyedüli használata kétségbe vonható, mert igazságuk nem sajátjuk,
hanem csak egymástól kapák.
Attól függően, hogy egy változó predikciója kizárólagos vagy relatív,
megkülönböztethetjük a következő eseteket. Legyen A egy potenciális elemi változó,
B,C………N további változók, amelyekre predikció végezhető. Jelölje a beteljesülő
predikciót a  jel. (A matematikai logika implikációja.)
Ha
A  B
akkor kizárólagos predikcióról és elemi duális szerkezetről beszélünk.
7Arisztotelesz: Hermeneutika, Kategóriák
27
27
Ha
A  B A nyíl áthúzva!
de
A  B + (C+D+…….N)
akkor relatív predikcióról és elemi többszörös szerkezetről beszélünk. Az utóbbi eset
azt a helyzetet fejezi ki, amikor két változó között közvetlenül nincs, de más változók
közreműködésével már van összefüggés.
A társadalmi jelenségek megértése azért sokkal nehezebb, mint a természetieké,
valamint azért van olyan sok eltérő nézet, mert a jelenségek elemei is már nagyon
bonyolultak, legkezdetlegesebb formájukban is már szerkezetek. A szociológia
elemeinek felfogása továbbá azért is nehéz, mert hajlamosak vagyunk összetéveszteni a
szociológiai elemeket más tudományágak elemeivel, vagyis a felbontást jogosulatlanul
a szociológia határán túl is folytatjuk. Ez annál is inkább csábító, mert – mint láttuk – a
szociológia kezdete egy elég magas bonyolultági szinten kezdődik, jóval feljebb,
mint a természeti tárgyaké. Ennek okait összefoglalva abban látom, hogy a szociológia:
– többnyire jelentésekkel dolgozik és nem érzékletekkel;
(az empíria számára itt csak a jelentések hordozói hozzáférhetőek és nem maguk a
dolgok)
– míg a természeti jelenségek számunkra közvetlenül (vagy jól ellenőrizhető
közvetítéssel) adottak, addig a szociológiában először meg kell konstruálni a
jelenségeket a magunk számára ahhoz, hogy egyáltalán megvizsgálhassuk őket, tehát
ismeretelméleti szempontból a szociológiai megismerést mindig valami összetett
jelentés igazságának vizsgálatával kezdjük, és nem elemi jelenségekkel.
A kérdés ezek után az, hogyan tudunk a különböző konstrukciók között választani
abból a szempontból, hogy ezek szociológiailag elemi konstrukciók (változószerkezetek)
vagy sem. Mivel a predikció (ami előállítja az igaz konstrukciókat) csak
empirikus lehet, ezért az elemi konstrukciók kimutatására is empirikus módszert kell
adni.
I V/  / A szociológiai elemek természettudományos rangja
Az /1 pontban a természettudományos elemek három tulajdonságát adtam meg,
mintegy az elem ideáltípusaként. Kérdés, hogy ezek a tulajdonságok teljesülnek-e az
általam javasolt elemi szerkezetekre?
a/ Az érzékelhetőség
Azt mondtam, hogy az elemi szerkezetek igazsága a bennük megnyilvánuló kapcsolat
szabadon nem választhatóságától függ. Ugyanakkor ez a kapcsolat a valóság
közvetlen empirikus megnyilvánulása is (szemben a változóval, amely a jelentés
közvetítésével kapcsolódik a valósághoz), hasonlóan a természettudományos
elemekhez. Ezen állítás belátásához az esemény fogalmának elemzése szükséges. Két
alapvető tulajdonsággal kell rendelkeznie az eseménynek, ha szociológiai szerepét be
akarja tölteni. Egyrészt érzékelhetőnek kell lennie, másrészt szemben a jelentéssel –
nem feltételezhet közvetítést. Ha A változó ai értékére B változó bi értéke következik,
28
28
méghozzá úgy, hogy ez a kapcsolat legalább az egyik irányban egyértelmű (pl.
valahányszor ai  bi), akkor ez egy olyan esemény, amelyet éppen mi állítunk elő,
amikor például két változóból statisztikai táblát késztünk, és valamilyen statisztikai
vagy egyéb próbával a kapcsolatukat eldöntjük. A kapcsolat tehát közvetlenül,
számunkra valóságában jelenik, vagy nem jelenik meg.
Ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolat szubjektív kategória, hanem azt, hogy a valóság itt
közvetlenül az emberi tevékenységben mutatja meg magát, vagyis értelmetlen két
változó embertől független kapcsolatáról beszélni: a társadalom nem végez
statisztikai próbákat, és nem konstruál változókat.
Az esemény más oldalról nem tartalmaz semmi közvetítést: két esemény között nincs
ontológiai folytonosság. Ahogy két egymás utáni kockadobás egymástól ontológiailag
független, (diszkrét) ugyanúgy két szociológiai változó is ontológiailag független.
Például ha a nők jövedelme egy társadalomban kisebb, mint a férfiaké, akkor senki sem
gondol arra, hogy ez a nők ontológiai tulajdonsága: nincs folytonos ontológiai kapcsolat
a nők és a jövedelmük között. Ez a kapcsolat csak eseményszerű lehet.
A társadalmi törvények eseményszerűsége éppen az a specifikum, amely a
társadalmat elválasztja a természet alacsonyabb szerveződési szintjeitől: a pszichikaitól,
a biológiaitól, a fizikaitól, stb. Az eseményszerűség tehát nem csak azt jelenti, hogy
ezek a törvények statisztikusak. Statisztikus törvényei lehetnek egy fizikai tárgyakból
álló rendszernek is, pl. egy golyósokaság súlyeloszlásának. Csak míg egy golyó súlya és
az őt alakító fizikai hatások között ontológiai folytonosság van (pl. a golyó súlya és
köbtartalma ontológiailag nem független), addig, pl. a nem és jövedelem között ilyen
folytonosság nincs. A jövedelem nem konstituálja a nemet, sem fordítva.
A társadalmi események közötti kapcsolatok tehát nem ontológiai folytonosságból,
hanem az eseményrendszer dinamikus törvényszerűségeiből adódnak. A félreértések
elkerülése végett, ezek a törvények nem spirituálisak, ellenkezőleg, akaratunktól
függetlenek, és csak a tapasztalat számára hozzáférhetőek. Az elemi szerkezetek tehát
kielégítik a természettudományos elemfogalom érzékelhetőségi kritériumát.
b/ A körülírt tartalom
Mivel annak kritériumait, hogy két változó összefügg-e vagy sem, mi konstruáljuk,
ezért a két változó kapcsolata egyértelműen meghatározott és mások által is
reprodukálható. Vagyis két kutató között lehet vita arról, hogy mit tekintenek a
kapcsolat kritériumának, de ha elfogadják egyikük kritériumait, akkor mindig
eldönthető, reprodukálható, hogy van-e összefüggés a két változó között vagy sem.
Talán aggasztónak látszik, hogy úgy a változó, mint a kapcsolat definiálásában ekkora
önkényt engedünk meg. Hol marad akkor a tudomány objektivitása és kumulativitása?
Látnunk kell, hogy az itt vázolt társadalom-ontológia olyan, hogy eleve csak abban
engedi meg az önkényt, ami tőlünk függ (a definícókban), ami viszont nem tőlünk függ
(a mérési eredmények és a kapcsolat bekövetkezte), az könyörtelenül felülbírálja
önkényünket, de esetleg igazolhatja azt. Azt állítom ezzel, hogy a társadalom és az
ember megismerő képessége olyanok, hogy elvileg lehetetlen két különböző önkény
alapján ugyanarra a tapasztalatra jutni. Eredetileg minden szociológiai iskola
önkényes, de a tapasztalat hatására az ismeretek szelektálódnak és konvergálnak
egymáshoz. E folyamat tagadása a társadalom megismerhetőségének tagadása lenne: a
társadalom nem lehet annyiféle, ahány megközelítést alkalmaznak rá.
29
29
c/ A tovább nem oszthatóság
Az elemi szerkezet nem osztható tovább, mert a kapcsolat értelmetlen a változók
nélkül, amelyeken értelmezzük, és fordítva a változó igazsága teljesen bizonytalan, ha
nem ismerjük a kapcsolatot, amelyből igazságukat nyerik. Még egyszer hangsúlyozni
kell, hogy didaktikus vagy ismeretelméleti célból lehet beszélni egy elemi szerkezet
további alkotórészeiről, pl. a változókról, azok értékeiről, stb. ezek azonban már nem
a társadalom alkotórészei, hanem megismerő képességünk tulajdonságai és
alkotórészei.
V. Az alkotórészek idealizálása
Az érzékelés – kaotikus jellege miatt – egyszerre két tulajdonsággal bír: hol rendet lát
ott is, ahol nincs, hol pedig rendetlennek látja a szabályszerűt. Messze vezetne annak
részletezése, hogy ez miért van így. Lényegesebb tárgyunk szempontjából, hogy a
kétféle hiba kijavítására tett kísérletek konvergálnak. Ha ugyanis kicsi a rendetlenség,
akkor célszerűbb rendnek tekinteni, és ha a szabályszerűt csak kicsit teszi rendetlenné
az érzékelés tökéletlensége, akkor megint érdemes elhagyni az adatok zavaró részét. Az
eredmény az lesz, hogy az alkotórészeket idealizálni fogjuk: ha a réten a fűszálak
nagyjából egyforma magasak, akkor a fűszálak végeit egy sík felszínévé látjuk
összeolvadni. Ha négy csillag nagyjából egy vonalban van az égen, akkor valamelyik
kettőt gondolatban vonallal összekötve a többiek távolságát az egyenestől
jelentéktelennek tekintjük. Ha feldobunk egy pénzdarabot, akkor végtelen sok dobás
után a fejek és az írások gyakorisága ugyanaz lesz. Ez a szabály, amit sohasem
tapasztalunk, vagyis nem látjuk, tapasztaljuk a rendet. Ha viszont megelégszünk a
közelítő egyenlőséggel, akkor a véges számú dobás után is tapasztalhatjuk a rendet.
Némely tárgy annyira bonyolult, hogy idealizálatlan leírása szinte közölhetetlen. Ebben
az esetben is az idealizálás vagy a leegyszerűsítés a célszerű eljárás. Az idealizáló
gondolkodásmód azonban féllábú, ha nincs beleépítve a pontosítás lehetősége.
Aktuálisan nem igaz soha sem, hogy a körbe írt sokszög kerülete azonos a kör
kerületével, de tetszőleges pontosság érhető el az oldalak számának növelésével. A
geometria nagyon nagy mértékben él az idealizálással. Például az euklideszi geometria
olyannyira idealizál, hogy már igazságát veszti: világunkat a nem euklideszi geometriák
valamelyike írja le pontosabban. Az eltérés azonban a gyakorlati életben jelentéktelen.
A szociológiában az idealizálás többnyire nem ilyen, mert a jelentések sokértelműsége,
az emberek vágyai és érdekei, valamint a megállapítások ellenőrzésének nagyfokú
nehézsége miatt szinte bármit lehet állítani akár hazugság, akár jóindulatú tudatlanság
formájában.
A szociális percepció és a szociális lét sajátosságai nagyon kedveznek az
idealizációnak. A szociális lét homogén terét a jelentések alkotják. A jelentés
szerkezetileg két pilléren nyugszik: az egyik az ember tudata, ahol a jelentések nyelvi és
fogalmi formában kódolva vannak. A másik a valóságnak azok a darabjai, amire a
jelentés vonatkozik. Két ember a fejében lévő kódolt jelentések alapján ragyogóan
elbeszélgethet anélkül, hogy annak bármiféle valóságos alapja lenne. Sőt, Kant szerint
egy ember is a jelentések idealizációjának rabjává válhat, ha a vásárban úgy viselkedik,
mintha erszénye a zsebében volna. Vagyis a jelentések két példányban léteznek: a
fejünkben és a valóságban, és ez sok baj forrása. A társadalom felfogása nemcsak
azért nehéz, mert jelentésekben kódolt, amelyek érzékszervek számára nem
30
30
hozzáférhetők, hanem azért is, mert a helyes és fennálló jelentések érvénye
nagymértékben idealizált.
A fogalomalkotásban nagyon nehéz – hogy ne mondjam: lehetetlen – megbirkózni
a társadalmi jelenségek holisztikus voltával, mert a fogalom természeténél fogva
elhatároló: definitív, miközben a dolgok holisztikus jellegük miatt hol itt, hol ott
lógnak ki, vezetnek ki a fogalom hatóköréből. Mivel azonban az egész
kommunikálhatatlan, csak a részek kommunikálhatók, törekedni kell a
gondolkodásban és a közlésben is a gondolható és közölhető részek elhatárolására. Az
elhatárolás azonban csonkolja a holisztikus valóságot, és az így elkövetett hiba
idealizáció formájában jelenik meg.
Tételezzük fel, hogy valamely állat fennmaradása attól függ, hogy képes-e a táplálékául
szolgáló állatokat élve megenni? Ha képes, akkor fennmarad, ha képtelen, akkor
elpusztul. Bizonyos álltok, pl. egyes kígyók képesek élve lenyelni áldozatukat, néha
még a gyomrukban is látjuk egy ideig mozogni az áldozatot. Más állatok, például az
oroszlánok megevés előtt széttépik áldozataikat. Belátható tehát, hogy az oroszlán nem
lehet olyan állat, amelynek a fennmaradásához élő állatot kell ennie.
Hasonlóképpen, ha az igazság belehal abba, hogy a holisztikus társadalmat a
megismerés érdekében fogalmakra szaggatjuk szét, akkor a társadalom nem
megismerhető. Vannak erre utaló jelek. Hétköznapi emberekkel és szociológusokkal
beszélgetve, a sajtót olvasva a legelképesztőbb, ugyanakkor bombabiztos társadalmi
tévképzetekkel találkozhatunk. Sokszor eltűnődhet az ember, hogy mit érhetnek az
ilyen egymásnak gyökeresen ellentmondó nézetek a gyakorlatban, hogyan lehetséges
bármilyen egységes, nem széteső társadalmi lét az ilyen nézeteket valló emberek
közreműködésével. A sokszor totális ostobaságot és hazugságot látva, azt kell gondolni,
hogy a társadalom vagy egészen máshogy működik, mint ahogy beszélünk róla, vagy
pedig a résztvevők konzekvensen hazudnak, miközben a valóságban elveiket
meghazudtolva cselekszenek.
Arra a következtetésre jutottam, hogy a nézetek egymást és a cselekvést kizáró
módját, valamint a társadalom tagadhatatlan folyamatos egzisztálását csak akkor
lehet összeegyeztetni, ha feltételezzük, hogy a társadalmi nézetek csak egyik – akár
pillanatról pillanatra változó – tényezői a társadalmi cselekvésnek, míg kell lennie
a folyamatos létért felelős változatlan tényezőknek is. Fizikai hasonlattal élve: egy
körpályán mozgó test kerületi sebességének vektora állandóan változik, mert változtatja
az irányát, ugyanakkor a szögsebességének vektora állandó.8 A társadalmi idealizáció
tehát nem más, mint az egyének pillanatnyi helyzetének és érdekének tartóssá
merevített kivetítése. Igazságtartalmuk nem attól függ, amit állítanak, hanem a
pillanatnyi funkciótól, amit a társadalom állandóan változó életében betöltenek.
A társadalmat tehát nem nézetek és fogalmak alapján kell leírni, mert az a megismerési
célt holttá tévő felzabálásával egyenértékű, miközben nekünk az élő igazság
bekebelezésére lenne szükségünk. Arra kell törekedni, hogy amennyire lehet, a
társadalmat holisztikusan és invariánsan fogjuk fel és írjuk le, és azután a
fokozatosan feltárt egészbe illesszük bele a mindenkit érdeklő részleteket. Eleve
tisztában kell lennünk azzal, hogy a kör kerületének közelítése a beleírt egyenlő oldalú
háromszöggel nagyon durva. Ugyanígy a társadalom szinte kimeríthetetlen egésze
helyett kezdetben csak az egész szinte emészthetetlen, találomra leszaggatott darabjait
vagyunk képesek egymás mellé rakni a vágyott egész teljes mozaikja helyett. Bízni kell
8 (Holics, I. 92. old)
31
31
azonban, hogy véges számú lépés után elérjük az emberileg lehetséges határátmenetet,
azaz a társadalom egészét kívánt gyakorlati pontossággal előállíthatjuk a papíron.
De tudatosodnia kell annak az ellentmondásnak, hogy az egészet a részeken keresztül
keressük. Ez olyan ellentmondás, amely áthatja az egész tudományt és az emberi létet,
nemcsak a szociológiát. “Minden egész eltörött, minden láng csak részekben
lobban”, írta Ady fájdalmasan.
Kivétel nélkül minden tudomány a gondosan elhatárolt részletekkel foglalkozik, a
szintézist pedig ráhagyja a filozófiára, vagy a cselekvő emberre, aki a különböző
részletek között őrlődve keres valamilyen optimális keveredést, és ezért
szintetizálni kényszerül. A tudomány például elém tárja az autót a maga hihetetlenül
sok tudnivalójával, valamint elméletet alkot, mondjuk az emberi motivációkról, de
semmit sem mond arról, hogy itt és most beleüljek-e az autóba, és lemenjek-e
Székesfehérvárra, vagy sem. Kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán valamilyen szintézis
lehetősége az adott pillanatban, és kérdéses az is, hogy ennek mennyit kell felölelnie a
tudományos részletekből, valamint kérdéses, hogy az adott helyzetben elvileg
rendelkezésre áll-e minden lényeges tudományos részlet.
Ugyanakkor nyilvánvaló tény a társadalom folyamatos működése, vagyis mintha a
társadalom már szintetizálta volna az összes tudományos részleletet. A helyzet
megint csak arra emlékeztet, hogy létezik kör és létezik a sokszög, de egyetlen sokszög
kerülete sem azonos a d kerületű a körrel. Ez csak egy végtelen folyamatban áll elő,
amit a valóság már lejátszott, mivel belátható, hogy a kör ennek a folyamatnak a
szükségszerű végeredménye. Ha ezt most a társadalom nyelvére akarjuk lefordítani,
akkor azt kell mondani, hogy minden cselekvő arra törekszik (pontosabban öntudatlanul
beteljesíti), hogy a társadalom működési törvényei mentén cselekedjen – ha nem így
lenne, akkor nem létezhetne a társadalom – de ténylegesen ez a törekvés csak
töredékesen valósulhat meg.
VI. Az összeillesztési axióma
Fennmarad a kérdés természetesen, hogy ha minden cselekvés töredékes, akkor hogyan
működhet a társadalom tökéletesen? Ezen az összeillesztési axióma segít: ahogyan egy
váza számos szabálytalanul tört darabjából – amelyek egyenként alig hasonlítanak
vázára – összeilleszthető a teljes váza, úgy a tökéletlen cselekvések is összeilleszthetők
a működő társadalommá. De az összeillesztés dinamikusan megy végbe, nem úgy, mint
a vázánál, ahol a cserepek állandóak. A dinamikus összeillesztést a társadalmi
konfliktusok végzik el: ezekben alakulnak ki az összeillő cselekedetek.
A társadalmi konfliktus egyik fajtája az, amelyet a szociológiának kell átélnie, amikor
beleütközik abba, hogy elméletei nem fedik a valóságot. A szociológus ugyanis csak
fokozatában különbözik az átlagos cselekvőtől: az többé-kevésbé felkészületlenül és
öntudatlanul kialakít valamilyen cselekvési tervet, amely a cselekvés során konfliktust
okoz, aminek alapján a cselekvő valamilyen módosítást hajt végre a tervben, stb. (Az
már csak szőrszálhasogatás lenne, ha itt figyelembe vennénk, hogy a tervnek vannak
létező, de tudattalan elemei is. Sőt ezek valószínűleg többségben is vannak a
tudatosakhoz képest.) A szociológus tervét elméletnek nevezik, amely állandóan
korrekcióra szorul. Csak annyiban különbözik az átlagos cselekvő tervétől, hogy több
benne a tudatos és már igazolt elem.
VII. A kategoriális megismerés kritériuma
32
32
(Elem és kategória egy kör kezdő és végpontjának egybeesése.)
Az itt vázolt gondolatmenet tehát lényegileg azt a célt tűzi ki, hogy már az
elméletkészítés kezdetén törekedjünk az egész megragadására, bármilyen elnagyoltan és
nagy hibával végezhető ez el, feltéve, hogy a megragadás módja magában rejti a
korlátlan finomítás lehetőségét. Mivel az egészet csak a részeken keresztül érhetjük el,
olyan részeket kell keresni, amelyek kategoriálisak. A kategóriák az elemek
általánosításai: a tovább már nem oszthatóság megfordítva tovább már nem
összevonhatót jelent. Ebben az esetben a művelet befejezését nem az okozza, hogy az
adott tárgy kicsinysége miatt a vizsgálat tárgya homogénnek mutatkozik – egyébként a
világ különös ontológiai tulajdonsága lenne, ha a homogenitás a kicsinységgel
párosulna, netán annak oka lenne – hanem éppen ellenkezőleg: a tárgyak heterogén
tulajdonságait egyre kevesebb és homogénebb fogalomba összevonva a tárgyak egyre
nagyobb halmazai alakulnak ki egyre kevesebb tulajdonság mentén. Végül olyan
osztályok alakulnak ki, amelyeknek a tulajdonságai már nem vonhatók össze. Ezek az
osztályok a kategóriák, mivel az összevonás eredményeképpen olyan tulajdonságok
jönnek létre, amelyeket nem lehet meghatározni mással, mint magával az összevonás
processzusával, vagyis nem rendelhetők egy absztraktabb fogalom alá.
Az elem egyetlen homogén objektum, a kategória inhomogén tárgyak elemi
tulajdonsága alapján képzett halmaz, amelynek a számossága – a kategória alá
tartozó tárgyak száma vagy gyakorisága – akármilyen nagy lehet. A kategóriák
áthatják az egész szóba jöhető jelenség és tárgy sokaságot. Az elemek és a kategóriák
létüket annak köszönhetik, hogy se a darabolást, sem ellentettjét, az összevonást nem
lehet korlátlanul folytatni.
Legalább három kategória létezik a társadalomban: a javak (J), a tudás (T), és a hatalom
(H). Nincs olyan társadalmi jelenség, amely ne részesülne ezekből.
VIII. Az elemek közötti kapcsolatok keresése: a szociológiai szintézis
A geometria felépítése az elemek – alapfogalmak és alapelvek – kiválasztása után az
elemek közötti kapcsolatok formalizált kifejtésével folytatódik. Ez nagy vonalakban azt
jelenti, hogy kezdetben tételeteket vezetnek le az alapelvekből, majd pedig az egyre
bonyolultabb geometriai tárgyakat a már bebizonyított tételekből magyarázzák. A
szociológiában ez a bizonyításnak nevezett eljárás teljesen hiányzik. Ennek alapvető
oka az, hogy a szociológia axiomatizálása tudásunk jelenlegi szintjén
kivitelezhetetlennek látszik. Ha azonban a másik mintatudományhoz, a fizikához
fordulunk, ott azt látjuk, hogy ennek a tudománynak a fejlődése is nagyon sokáig
nélkülözte az axiomatikus kifejtést, és csak arra szorítkozott, hogy egy másik
tudományból – a matematikából – vegye át készen azokat a következtetési szabályokat,
amelyeket a maga sajátos területén nem tudott kidolgozni.
A szociológiában ugyanezt az utat kell járni, ha az első út egyelőre járhatatlan. A
geometrián belül is vannak hasonló eljárások: Például Klein a nem euklideszi
geometriák ellentmondás mentességét nem ezeken a geometriákon belül maradva
bizonyította, hanem közvetett bizonyítást választott: kimutatta, hogy ha az euklideszi
33
33
geometriában nincsenek ellentmondások, akkor a neki megfeleltetett nem euklidesziben
sincsenek. Vagyis két elméleti rendszert – két modellt – feleltetett meg egymásnak, és
az egyik ellentmondástalanságából, valamint helyállóságából következtetett a másik,
ismeretlen rendszer ellentmondástalanságára és helytállóságára.
A matematikai, fizikai kémiai modellek átvétele jelen esetben szintén ezt célozza. A
szociológiában már Comte-nál voltak ilyen törekvések, és későbbről is ismert néhány
kísérlet. Általában heves ellenállást váltottak ki, mert az ilyenfajta eljárásban nehéz
elkerülni a redukcionalizmus csapdáját. Ha azonban tudomásul vesszük, hogy egy
igazolt modell átvétele nem feltétlenül a modell érvényességének a kiterjesztése,
hanem csak logikai szerkezetének a követése, akkor nem érheti az eljárást a
redukcionalizmus vádja. Az említett gondolkodók általában elkövették azt a hibát,
hogy modelljeik logikai szerkezetén túl azok tartalmi elemeit is átemelték a
szociológiába, vagy – ne becsüljük le őket, és ne tekintsük ostobának őket – nem
tisztázták eléggé egyértelműen, hogy hol húzódnak az analógia határai. Ez a művelet
azonban még a mai fizikából is hiányzik, ahol például felrémlik az a veszély, hogy a
fizikai valóság leírását szolgáló matematikai szerkezetek önállósulnak, és tartalmatlan
matematikai modellek a realitás rangjára emelkednek.
Az analógiák határainak kijelölésében a predikció a perdöntő: az olyan analógia helyes,
amelyik helyesen, vagy helyesebben jelzi előre a társadalmi történéseket. Senki sem
rémüldözik, ha a matematikai statisztika eljárásait egyaránt használjuk a csapágygolyók
és az emberek sokaságainak leírására, és senki sem gondol ilyenkor arra, hogy fennáll a
veszélye annak, hogy az embert csapágygolyóvá redukáljuk. Pedig ilyenkor ténylegesen
ez történik, mert az ember sok tulajdonsága közül azt emeljük ki, ami azonos a
csapágygolyóéval. Ha elfogadjuk, hogy a tudomány objektív leírása és magyarázata a
valóságnak, akkor ez közös nevezőre hozza az emberi történéseket a természeti
történésekkel. Ez csak akkor lenne elkerülhető, ha az embert kiemelnénk a
természetből, ami egyben azt is jelentené, hogy tudományosan kezelhetetlenné tennénk.
A redukció lehetősége természetesen fennáll, mint ahogyan a téves gondolkodás
minden lehetősége is. De azért, mert lehet tévesen gondolkodni, nem érdemes magát
a gondolkodást elvetni.
IX. Mennyiségek – mértékszámok – hozzárendelése az elemekhez és összetett
objektumokhoz. A konstituáló mennyiségek.
A geometria sok tétele kifejthető lenne számok nélkül is. Külön tétel(ek) szükségesek
ahhoz, hogy a számok és a geometria objektumai közötti kapcsolat létesüljön. A
geometria esetében ez a kapcsolat annyira tökéletes, hogy ma már pusztán számokkal is
kifejthető a geometria, vagyis kölcsönösen egyértelmű a számok és a geometriai
objektumok viszonya.
A szociológiában ez a megfeleltetés kidolgozatlan, ennél fogva gyakran hiányzik. A
számok és a szociológiai objektumok közötti kapcsolat ködös előfeltevéseken és
rögtönzött eljárásokon alapszik. Ha megnézzük, hogy a különböző tudományokban
milyen módon teremtik meg a vizsgálati tárgy és a jellemző mennyiségek kapcsolatát,
akkor azt látjuk, hogy ez a konstituáló minőség és mennyiség segítségével történik. A
konstituáló minőség szerepét korábban már – más néven, azaz mint konstruktivitást:
III.axióma – leírtuk.
Hogy mi is a konstituáló mennyiség, azt legegyszerűbben, bár igen elvontan a
geometriában lehet megmutatni, ahol a konstituáló számok inherensek: vagyis az
elemek és a számok azonosak. A geometriában mindegy, hogy egy tételt logikailag,
34
34
azaz a geometria axiómáival és tételeivel, vagy matematikailag – pl. az analitikus
geometria eszközeivel: a számokkal bizonyítunk be. A kémia és a fizika kevésbé
formalizált, ezért helyzete jobban hasonlít a szociológiáéra.
A szociológia helyzetének megértéséhez adatainak természetéből kell kiindulnunk. A
szociológiai adatok kivétel nélkül feltételezik a kommunikációt, szemben a
természettudományi adatokkal, amelyekhez érzékszervi úton jutunk el. A szociológiai
tényről ezzel szemben értesülünk, vagy Weberrel szólva megértjük. Ez az értesülés
valamilyen jól-rosszul körülhatárolt fogalom formáját ölti, amelyet azonosítunk a
tényállással. Például rögzítjük a vizsgálati személy korát, nemét, lakhelyét, stb. Ezek a
fogalmak nem tartalmaznak szükségképpen mennyiségi összetevőt, sőt többnyire nincs
ilyen tartalmuk.
Néhány kivételes esetben látszólag számokat fogalmaznak meg a tényállást rögzíteni
akaró fogalmak: ilyen az életkor, a fizetés, az elvégzett iskolai osztályok száma, stb. A
látszat ellenére ezek nem valódi számok, vagy ha valódiak, akkor éppen nem tartoznak
a fogalomhoz, mert nem valóságos számlálás vagy azt helyettesítő mérés alapján
keletkeznek. Az életkor, mint szám például semmit sem mond arról, hogy mit jelent egy
társadalomban gyereknek vagy aggastyánnak lenni. A születéstől a kérdezésig eltelt idő
ugyanúgy vonatkozhatna egy hűtőgép elkészítése és leltárba vétele közötti időre is. A
korból legfeljebb biológiai következtetések vonhatók le, de azok is csak bizonytalanul.
Az életkor, mint szám tartalmatlanságának az oka az, hogy az idő múlását a társadalmak
nem objektíven kezelik, mint mondjuk egy óraszerkezet, hanem szimbolikusan és
társadalmi törvények szerint. Tehát az életkor esetleg lehet szám, de nem jellemzi a
társadalmi szerepet, amelyről semmilyen mennyiségi ismeretet sem kapunk a puszta
évszám alapján.
De a legtöbb szociológiai fogalom még ennyire sem kvantálható: nem lehet számot
rendelni a jobboldalisághoz, vagy a protestantizmushoz, de a férfiassághoz és a
nőiességhez sem. A valóságban azonban gyakran megtörténik, hogy a leglehetetlenebb
dolgokhoz is – mint mondjuk a munkával való elégedettség vagy elégedetlenség –
furmányosan kódszámokat rendelnek, amikről ugyan mindenki tudja, hogy semmi
közük a fogalom tartalmához, mégis számként fogják használni őket. Nehéz tudomásul
venni, hogy bizonyos jelenségeknek és tárgyaknak nincs mennyiségi jellemzőjük:
például nem lehet félig felszállni a villamosra, negyedrészt meghalni és nem lehet egy
nő félig-meddig terhes. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a villamoson közlekedőket,
az elhunytakat, vagy az áldott állapotban lévőket megszámolják. Ilyenkor már magát a
befejezett tényállást számlálják, nem pedig a tényállás fokozatát. A szociológiai
tényállásokat rögzítő fogalmak többnyire minőségek, ismeretlen mennyiség nélkül.
A szociológiában az a szokásos eljárás, hogy a tényállásokat egy bizonyos sokaságban
megszámlálják, ami önmagában korrekt eljárás a matematikai felhasználás
szempontjából. A szociológia adat ezzel befejezetté válik: egy minőségi és egy
gyakorisági részből áll, amelyek azonban semmilyen kapcsolatban sem állnak
egymással. A voltaképpeni szociológiai tartalom mennyiségi jellemzés nélkül marad,
ennek ellenére a gyakoriságot a legbonyolultabb módon dolgozzák fel kifinomult
matematikai eszközökkel, és végül szociológiai következtetéseket vonnak le belőlük.
Olyan ez, mintha egy nyelv szavainak jelentését az előfordulásuk, esetleg együttes
előfordulásuk statisztikai kapcsolataiból akarnánk megérteni. Az “e” és az “a” a magyar
nyelv két leggyakoribb magánhangzója. Ezek együttes előfordulása mondjuk egy könyv
bekezdésein belül nyilván magas korrelációt mutat, de semmit sem árul el az “a” és az
35
35
“e” jelentéséből. Nem is árulhat el, mivel nincs jelentésük. Ez az igen jellemzően üres
– bár rendkívül megbízható statisztikai elemzés ideáltípusa.
Ehhez társul, hogy a statisztika kritikátlan átemelése a természettudományból a
szociológiába maga is kérdéses. A statisztika nem létezhet egy önkényes és előzetes
ontológiai elképzelés nélkül. Nevezetesen szüksége van arra a feltevésre, hogy a
sokaság elemein lemért változók között szerkezeti kapcsolat van, amely azonban
bizonyos határok között ingadozhat, és ez okozza a kapcsolat statisztikusságát.
Például ha az alapsokaság birkákból áll, akkor a fejek száma és a lábak száma között
igen erős kapcsolat van, bár bizonyára van néhány kétfejű vagy háromlábú birka is.
Ennél kevésbé triviális, ha mondjuk a dohányzás és a tüdőrák közötti kapcsolatot
vizsgáljuk, de ezt is csak azért tehetjük meg, mert feltételezzük, hogy a füst anyagai és a
szervezet sejtjei között objektív kölcsönhatás van. Azonban fogalmunk sincs arról, hogy
milyen ontológiai kapcsolat lehet a baloldaliság és a vallás, vagy a kisebbségi
vallásokhoz való tartozás és a Nobel díjasok száma között. Hiába mutatják ki, hogy
mondjuk a Nobel díjasok között szignifinkásan magasabb a zsidók és a protestánsok,
mint a katolikusok és a mohamedánok aránya, halvány fogalmunk sincs arról, hogy
ennek mi az oka, vagy az alapfeltétele. A baloldaliság fogalmához ráadásul nem lehet
számot rendelni, szemben mondjuk a birkaláb fogalmával.
Minden felméréseket elemző szociológus ismeri azt a jelenséget, hogy egy felmérés
változói között elképzelhető összes táblát elkészítve hihetetlenül sok olyan
statisztikailag elfogadható kapcsolatot kap, amelyek között a kapcsolatot képtelen
értelmezni. Ezeket a táblákat természetesen mindenki félredobja, mert nem akar
nevetségessé válni a közlésükkel. Így azután kialakul az a látszat, hogy a szociológia az
érvényes és értelmezhető statisztikai kapcsolatok tudománya. Én már találtam
kapcsolatot a párthoz tartozás és a hűtőgéppel való rendelkezés között, vagy a
padlókefélővel és a rádióval való ellátottság szerint, és életem legerősebb kapcsolatát a
reggeli rádióhallgatás és a Hélia D termékek vásárlása között tapasztaltam. Halvány
fogalmam sincs arról, hogy mit jelentenek ezek a kapcsolatok, hogy mondjuk, miért van
szignifikánsabban több hűtőgépe az MSZP tagjainak, mint az SZDSZ tagjainak. Ezek a
kapcsolatok valószínűleg a tudomány örökké megfejthetetlen rejtélyei maradnak.
A statisztika felhasználása nem nélkülözhet egy bizonyíthatatlan előfeltevést vagy
a sokság elemeinek a belsejében uralkodó kapcsolatokról, vagy pedig olyan
jelenséget kell tanulmányoznia, ahol az elemeknek kizárólag a külső tulajdonsága
a fontos. Például a statisztikus fizikában van értelme a molekulák középsebességét
kiszámítani, mert az egy külső tulajdonságnak, a mozgásnak a jellemzője. Értelmes
eljárás egy gáz molekuláinak középsebessége és a gáz hőmérséklete közötti kapcsolat
felállítása is, mert mindkettő külső tulajdonság, és a sokaságot jellemzi, nem pedig a
molekulákat.
A szociológiában azonban nem értelmes mondjuk a sokaság átlagjövedelme és
fogyasztása közötti kapcsolatot felállítani egy adott társadalomban, mert az egyének
jövedelme és fogyasztása éppen úgy az egyéneken belül van összefűzve, mint a
társadalom egészének jövedelme és fogyasztása közötti kapcsolat. A statisztika ezekben
az esetekben nem képes felállítani ontológiai előfeltevését, mert az nem figyelhető meg
– szemben a birka fejével és lábaival. Egyébként ez a nevetséges példa jól mutatja, hogy
a nyájbeli kapcsolat a fejek és a lábak száma között ugyanaz, mint az egyedek feje és
lábai közötti kapcsolat.
36
36
A birkát konstituálja, hogy egy feje és négy lába van. Hogyan végezhetnénk ugyanilyen
megbízható és rendíthetetlen konstituálást a szociológiában? A társadalom analógiás
modelljének a felépítése nyilvánvalóan azoknak az alapmennyiségeknek a
definiálásával kezdődik, amelyeket a fizika is alapmennyiségeknek tekint. Ezek két
csoportra oszthatóak:
A/ változó alapmennyiségek és mértékegységeik;
B/ állandók.
Mindkét csoport számos nehézséget hordoz magában, amikor szociológiailag akarjuk
alkalmazni az ide tartozó fogalmakat. Ennek oka az, hogy az alapmennyiségeket
tartalmazó adatok – egy kivételével – nem közvetlen mérések eredményeként
keletkeznek. A fizika egyik legfontosabb, ugyanakkor legegyszerűbb alapmennyisége: a
hosszúság például nem úgy kerül bevezetésre, mint a fizikában, ahol mondjuk egy autó
által megtett út akár egy méterrúd segítségével lemérhető. Amikor például a
szociológiában két réteg – a betanított munkások és az értelmiségiek – közötti
távolságáról beszélünk, akkor nincs semmilyen mérőeszköz, amivel ez a távolság
lemérhető lenne. Ez nem azért van, mert még nem találták fel az ebben az esetben
használható méterrudat, sem azért, mintha ez a távolság képzelt lenne. A problémát az
jelenti, hogy a távolság ebben az esetben nem szemléleti, azaz érzékszervekkel nem
fogható fel közvetlenül. Ez nem azt jelenti, hogy a távolság tapasztalatilag nem adott,
hanem csak azt, hogy közvetlenül nincs adva, azaz meg kell konstruálni más típusú
tapasztalati adatokból. Hasonlít ez a helyzet a csillagászati távolságokhoz – például a
Nap-Jupiter távolsághoz –, amelyek túlnyomó többségét még ma sem vagyunk képesek
közvetlenül mérni.
A szociológia ugyanúgy tapasztalati tudomány, ahogy a fizika, és tudjuk, hogy az utóbbi
alapmennyiségei is hosszú fejlődésen mentek át, amíg mai alakjukat elérték. És itt nem
csak szabványosításról volt szó, mint mondjuk a hosszúság esetében, hanem
konstrukcióról is, – akárcsak a szociológiában –, de mára ez már részben elhomályosult.
Mondjuk az elektromos áramerősség vagy a Planck állandó nem olyan magától értetődő
evidencia, mint a hosszúság vagy az idő, amelyek szemléletileg, érzékszervileg is
beláthatók a fizikában.
A szociológiában még rosszabb a helyzet, mert itt még sem az alapmennyiség, sem
a mértékegység fogalma nem merült fel. Még ennél is katasztrofálisabb, hogy aki
mér, az előbb-utóbb beleütközik az állandókba. A szociológia azonban nem is hallott a
fizikai állandóknak megfelelő mennyiségekről. Ezek jelentősége azonban nagyon
nagy, mivel voltaképpen azt fejezik ki, ami a felállított modellek logikájától független,
vagyis olyan levezethetetlen maradékokról van szó, amelyek csakis közvetlenül a
valóság szerkezetéből nyerik magyarázatukat. Ilyen az elektron tömege, vagy a
gravitációs állandó, stb.
Minden természettudomány fogalmi kezdete olyan idealizált és homogén elemek
halmazából áll, amelyek elvonással és egyszerűsítéssel keletkeznek az érzékszervi
adatokból, vagyis végső soron a valóságos tárgyakból. A geometriában mint a
tapasztalatból eredő tudományban az egész fogalmi felépítmény a pontokból elképzelt
homogén, nyugvó térre támaszkodik. A fizika ehhez hozzáveszi a pontok és pontokból
álló kiterjedt testek mozgását, valamint a pontok és kiterjedt testek minőségének
függését a helytől és a mozgástól. Profán hasonlattal élve a geometria a világ
37
37
rajzfilmjének elemi képkockáival dolgozik, amelyeket a fizika telít meg színekkel és
mozgással.
A szociológiában a tapasztalat elemei jelentések, ezek felelnek meg a geometriai
pontoknak. A fizika és a szociológia közötti analógia realitása tehát azon áll vagy
bukik, hogy képesek vagyunk-e a jelentéseken értelmezni a fizika alapmennyiségeit.
Ennek elvégzéséhez tisztázni kell a mennyiség és a minőség összefüggését, mivel a
jelentés első közelítésben tisztán minőség.
a/ A mennyiség és a minőség kapcsolata
Ez két, egymásba át nem vezethető kategória: egymásnak tagadásai, ugyanakkor
bármely tárgyban fellelhetők, mint azok lényegi alkotórészei, tehát valamiképpen
kapcsolatban is vannak egymással: komplementerek.
Mindkettő visszavezethető a hasonlóság fogalmára. Amikor két vagy több
összehasonlított tárgy valamilyen összehasonlított tulajdonságuk mentén azonosnak
mutatkozik, akkor keletkezik a mennyiség. Ha az összehasonlítás eredménytelen, akkor
kapjuk a minőséget. Látható, hogy úgy a minőség, mint a mennyiség a tárgynak
egyszerre immanens és külső jellemzője, mert már az összehasonlítás előtt fennáll
mindkettő: a minőség, mint egy tulajdonság megléte a tárgyban, a mennyiség, pedig
mint valaminek az egységnyi mennyisége, hiszen a tulajdonság fennállása egy esetben
maga az egység. Bármi legyen azután az összehasonlítás eredménye, a minőség
legalábbis egységnyi szinten megmarad: ez magyarázza a mennyiség és minőség
ontológiai kapcsolatát. A mennyiség tehát egységnyi szinten elválaszthatatlan a
minőségtől.
Ebből a kapcsolatból az is megérthető, hogy nemcsak a fizikai tárgyaknak van
mennyisége és minősége, hanem bárminek lehet, így a jelentéseknek is. Ezt azért kell
hangsúlyozni, mert a jelentés valami puhának és bizonytalannak hat a fizikai tárgyakhoz
viszonyítva, és így kétségbe vonhatónak látszik, hogy természettudományos szilárdságú
fogalmi építmények anyaga lehet. A jelentés azonban ugyanolyan kemény anyaga a
szociológiai létnek, mint mondjuk az anyagi pont a geometriának vagy a fizikának. A
gondot az okozza, hogy míg az anyagi pont – legalábbis elvileg – mindig adott az
érzékszervek és a szemlélet számára, addig a jelentés csak korlátozottan támaszkodhat
azokra. A jelentés elsősorban megérthető és nem belátható, mert nagymértékben
függ a jelentés alanyának tudatállapotától. (Weber).
Egy alma a geometria vagy a fizika számra érzékszervekkel közvetlenül adott tárgy, a
szociológia számára azonban táplálék is, ha van valaki, elfogyaszthatja. De lehet
fegyver is – mondjuk – Piszkos Fred számára, aki elhitette Nagy Bivallyal, hogy a
zsebében markolt valami revolver, nem pedig alma. Vagy ha aranyból van az alma,
akkor a hatalom jelképe lehet, mint országalma.
Helytelen lenne azt állítani, hogy az alma, táplálékként vagy szimbólumként kevésbé
létező, mint fizikai entitásként, mivel az egyik fajta lét feltételezi a másikat. A
különbség csak abban van, hogy közvetítésben vagy közvetlenül nézzük a tárgyat. A
szociológia mindent közvetítésben fog fel, ezért nehezebb és bizonytalanabb
belátni törvényeinek objektivitását és keménységét, azonban ez ismeretelméleti és
nem ontológiai különbség a természettudományhoz képest.
38
38
Minden olyan esetben, amikor olyan folyamatok mennek végbe, amelyek a
folyamatban résztvevő tárgyak belső természetéből nem következnek, de az ember,
mint a folyamat egyik ágense jelen van, akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy
végső soron jelentések okozzák a szóban forgó folyamatot. Ez minden esetben
szükségszerűen így van, és ez adja a szociológia létjogosultságát. Még senki sem
tapasztalta, hogy a labda magától átmegy a gólvonalon, vagy a krumplik és egyebek
maguktól krumplilevessé állnának össze. Ugyanakkor az is világos, hogy sem a
mechanika elveiből nem következik a gól, mint ahogy a szerves kémia elveiből sem
lehet levezetni a krumplilevest. Mindkét esetben szükség van az emberi
közreműködésre, amely mögött a cselekvő egyed által elgondolt jelentések
húzódnak meg. A gól vagy a krumplileves azonban nem marad meg spirituális
jelentésnek, hanem jól jellemezhető természettudományilag is, ha már ismerjük az
alapjául szolgáló jelentést. A jelentés tehát katalizátor viszonyban van a fizikai
tárgyakkal: ő maga ugyan kívül kerül a folyamaton, de nélküle a folyamat nem mehet
végbe. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy ha egy jelentés nem katalizál valamilyen
természettudományi folyamatot, akkor annak léte kétségbe vonható. Itt húzódik a
határ a tudomány és a költészet között.
b/ A konstituáló mennyiség
A mennyiség és a minőség ontológiai kapcsolata tehát létezik, de nem tudjuk, hogy
miképpen lehetünk biztosak benne, vagyis hogy a sokféle kvantifikáció közül melyik
az, amelyért az ontológiai kapcsolat kezeskedik. A válasz különösen a
szociológiában fontos, mert itt a jelentés miatti közvetítés eltakarja a valóságos
mennyiségi és minőségi viszonyokat. A természettudomány válasza a mennyiség és a
minőség viszonyára a konstituáló mennyiségek felismerése, szemben a formális, vagy
tartalmatlan kvantifikációval.
Ha van egy sárga golyóm vagy egy mohamedánom, akkor se a sárgaságon, se a
mohamedánságon nem változtat, hogy még hány sárga golyóm vagy mohamedánom
van: a darabszám tehát nem konstituáló mennyiség.
Más esetekben a mennyiség döntő a minőségre nézve: például a kémiai elemek
rendszáma kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésben van a kémiai elem minőségével.
Különböző minőségekhez: például a gáz vagy szilárd állapothoz nagyon eltérő
rendszám tartományok tartoznak. De említhetnénk a fény hullámhosszának és a fény
színének kapcsolatát is, amely teljesen azonos a szociológiai viszonyokkal, amennyiben
a szín szubjektív emberi közvetítéssel jön létre objektív fizikai ingerek hatására. A szín
ugyanúgy élmény, mint a jelentés, csak éppen nem kell elsajátítani, megtanulni,
mint a jelentést, hanem az emberi idegrendszer közvetlen reakciójaként áll elő a
mérhető fizikai ingerek által keltett hatásként, és mindaddig objektív állandóságot
mutat, amíg az idegrendszer normális, vagy a fizikai körülmények nem változnak.
Ezekben az esetekben a konstituáló mennyiség és a minőség ellentmondástalanul és
szükségszerűen kapcsolódik.
Más esetekben a helyzet bonyolultabb, de végeredményben azonos az eddigiekkel. Ha
például a vas teljesen tiszta, vagyis szenet sem tartalmaz, akkor nem lesz rugalmas és
szilárd, hanem puha és alakítható, más szóval nem lesz acél. Ha azonban sok szén van a
vasban, akkor szintén nem lesz rugalmas és szilárd, vagyis nem lesz acél, hanem
öntöttvas, ami könnyen törik és rugalmatlan. Vagyis ha az erőt és a rugalmasságot
együtt, mint acélságot, acél minőséget határozzuk meg, akkor ez a minőség elég
ellentmondásos kapcsolatban lesz az ötvözetben lévő szén mennyiségével, mert az
39
39
acélosság, mint tulajdonság nem fog minden határon túl fokozódni, ha növeljük a
széntartalmat, ugyanakkor pedig már elhanyagolhatóan csekély szénmennyiség is
mértéktelenül nagy változásokat eredményez az ötvözet tulajdonságaiban:
A széntartalom tehát konstituáló – nem külsődleges –, hanem belső mennyisége az
acélosságnak, mint minőségnek. A kérdés mármost az, hogy vannak-e a szociológiai
tárgyaknak ilyen konstituáló mennyiségeik?
c/ Konstituáló mennyiségek a szociológiában
A természettudományhoz hasonlóan konstituálást csak tapasztalatilag lehet
elvégezni. Ahogyan nem lehet kitalálni a vas atomsúlyát, ugyanúgy nem lehet
kitalálni a hatalom, a tudás vagy a különböző javak mennyiségeit.
Nehéz megtalálni a kaotikus társadalmi tapasztalatban az egyedek szociológiai
minőségét szükségszerűen meghatározó mennyiségeket. Mindenki egyetért valószínűleg
abban, hogy van minőségi különbség egy dollármilliomos világjáró cigány
hegedűművésznő, és egy analfabéta magyar munkanélküli férfi segédmunkás között, de
hogy ezzel a különbséggel milyen szükségszerű mennyiségi kapcsolatok járnak, azt
senki sem tudja. Nem tudjuk, hogy miképpen kavantifikálható ez a két
nyilvánvalóan létező szociológiai minőség. A kémiában nyilvánvaló volt például az
arany és a réz különbsége, de hosszas kutatás kellett ahhoz, hogy előbb a sűrűség –
Archimédesz –, majd az atomsúly, és később a rendszám alapján hiteles különbséget
tudjanak tenni közöttük.
Ha esetleg ilyen kavantifikáció nem lehetséges a szociológiában, akkor ugyan több
elméletépítési alternatíva is áll a szociológia előtt, de ezek közül az egyik üresebb és
értéktelenebb, mint a másik.
Ha az emberek között pusztán mennyiségi különbségek vannak, akkor megnyílik ugyan
az út a mérés és kvantifikált modellek kialakítása előtt, de mindez gyakorlati és elméleti
érdektelenségbe fullad. Megtudhatjuk például, hogy a Ráma margarint vásárlóknak mi a
véleménye a kommunizmusról vagy Greta Garbóról, de nem tudunk semmit sem
mondani arról, hogy mire jók ezek a megállapítások, bármilyen szilárd is statisztikailag
a közöttük lévő kapcsolat.
Ha viszont csupa olyan szociológiai minőséggel van dolgunk, amelyek nincsenek
szükségszerű kapcsolatban semmilyen mérhető mennyiséggel, akkor ez lehetetlenné
teszi a mérést és a minőségek megállapításának hitelét. A minőségeket ugyanis nem
lehet mérni, és nem lehet őket kapcsolatba sem hozni egymással. A kultúráltságnak
vagy a szabadságnak ezerféle értelmezése van, és ezek közül semmilyen mennyiségi
kritérium szerint sem lehet választani, mert ha lehetne, akkor csak az funkcionálna.
Ennélfogva ezerféle értelmezése van a kultúráltság és a szabadság kapcsolatának is,
amelyek közül szintén nem lehet választani. Vagyis a minőségileg feltett kérdésekre a
természet vagy nem válaszol, vagy semmitmondó választ ad. Gyakori például, hogy
a kérdező minősíttet valamit a kérdezettel: Elégedett-e Ön a munkakörével? Akár igent,
40
40
Szén: <0,3%>1,7%
Puha lágyvas Acél Rigid öntöttvas
akár nemet vagy részben-t kapunk válaszul sem azt nem tudjuk, hogy mi az
elégedettség, sem azt, hogy miért áll fenn, vagyis mi a tartalma.
A valóság tartalmasan csak mennyiségi kérdésekre tud válaszolni. Ebből ered, hogy
különböző spekulatív elméletek élnek és szaporodnak évezredeken át, más oldalról
pedig kétségbeesett méricskélés folyik a társadalomtudományokban, anélkül, hogy a
társadalomelmélet kumulálódna.
X. A kifejtés közelítő jellege
A geometria tételei között többségben vannak a véglegesnek tekinthető tételek,
amennyiben minden bizonyítás végleges mindaddig, amíg a felhasznált tételeket és
axiómákat elfogadjuk. A geometriában a közelítő jellegű bizonyítások ritkák, de
elfogadottak. Ahogy a közelítő sokszög és a kör viszonyában bármely megállapítás csak
annyiban tekinthető helyesnek, amennyiben megelégszünk az előrejelzés előre adott
pontosságával, ugyanúgy a szociológia fejletlensége és axiomatizálatlansága miatt
általában meg kell elégedni – főleg kezdetben – a közelítő bizonyításokkal. Persze csak
akkor, ha minden megállapítás esetében megadjuk a korlátlan pontosítás módszerét. A
szociológia általában úgy sérti meg a közelítés elvét, hogy vagy elsietetten véglegesnek
állít be egy megállapítást, vagy mindenféle korlátozást vezet be a megállapítást illetően,
ami legtöbbször elmaszatolja, hogy mit is akartunk mondani. Ritkább, hogy a
megállapítás helyes, de hiányzik az a módszer, amivel finomítható.
A közelítő jelleg azonban nemcsak a logikai szerkezetre, hanem főként a predikcióra
értendő. A geométerek általában gőgösen elzárkóznak attól, hogy a geometriai tételek
megállapításait tapasztalati ellenőrzésnek vessék alá: egy geometria akkor is igaz, ha
nem mond semmit a tapasztalatról. Ugyanakkor, például az optikában, vagy az égitestek
mozgásában tapasztalható geometriai szabályosságokat nem fogadták el, hanem
kísérletileg ellenőrizték, sőt, bizonyos paraméterek kísérleti megmérése nélkül fel sem
volt állítható a geometriai modell. Kepler eredetileg mániákusan ragaszkodott ahhoz,
hogy a bolygók és a Nap viszonyában a tökétes testek szerepet játszanak. Több évet
áldozott arra, hogy ezt a képtelenséget igazolja. Törekvése csak annyiban volt igaz,
hogy a geometria apriori modelljei közül valamelyiknek igaznak kell lennie a
Naprendszerben is. A problémát éppen az jelentette, hogy melyik. Választani közülük
azonban apriori nem lehet, mivel a tapasztalat nem lehet apriori. Később a tökéletes
körrel próbálkozott, ami szintén nem vezetett eredményre. Csak a nehezen kezelhető
ellipszis mutatkozott megfelelőnek. Mármost mit ér a geometria igazsága, ha nem
vagyunk képesek javaslatai közül pusztán geometriai alapon választani?
Az ellentmondás nyilvánvaló: ha ugyanis a geometriai modell a tapasztalattól
függetlenül igaz lenne, akkor nem kellene kísérletileg ellenőrizni. A helyzet hasonlít
ahhoz, amikor a beteg ember istenhez imádkozik, de a körzeti orvost is kihívja. Minden
geometriai és matematikai tétel tapasztalatilag ellenőrzött lesz, amikor
alkalmazzák. Mit érnének, mondjuk a fénytörés geometriai szabályai, ha azokat
sohasem használnánk a tapasztalt fénytörésekre?
A szociológiai modellek sem önmagukban érdekesek, hanem csak akkor, ha azokat
predikcióra használjuk, amely egyben a modell igazolása is. A gond éppen az, hogy a
modellek kipróbálása lényegesen nehezebb és töredékesebb, mint a természetben. A
közelítés elve tehát azt is jelenti, hogy a társadalomtudományi mérés korlátozottsága
miatt a modellekben eleve életszerűtlen leegyszerűsítéseket kell végrehajtani. Ez vezet a
41
41
már érintett idealizációra is. Ha azonban a modell lehetőséget ad az életszerű adatok
kezelésére is, akkor a kifejtés közelítő jellegének elvét lehet alkalmazni.
IB. Adatkezelés: a szociológiai mérés és analízis
IB./1/ A társadalomtudományi mérés
A kommunikáció
A mérés kezdetén jelentések állnak. A jelentéseket az emberek a szocializáció során
sajátítják el, és minden további cselekedetük ezek közvetítésével megy végbe. A
jelentések keletkezésének bonyolult történelmi, szociálpszichológiai, biológiai alapja
van, amely legnagyobb részében feltáratlan. Ezért ez a dolgozat sem terjed ki az említett
folyamat rekonstruálására, hanem axiomatikusan elfogadja, hogy jelentések közegében
zajlik a társadalom élete. Ez kétségbevonhatatlan, és elegendő is dolgozatunk tárgyának
kifejtéséhez.
A mérés azon az ellenőrizhetetlen fikción alapul, hogy a jelentés hordozója – az
egyén – a szavakat ugyanúgy használja a mérési kommunikációban, mint aki a
mérést végzi.9
IB./2 A szociológiai analízis módszerei
A kvantifikáció
A mérés kezdetén tehát lesznek matematikai ismeretlennek tekintett jelentések,
fogalmak vagy minőségek, amelyek társadalmi eredetűek. Később ezeket
megszámláljuk egy alapsokaságban vagy mintában, és a kapott számok a
jelentések előfordulási gyakoriságai lesznek.
A szociológiai adat szerkezete egy konstansnak tekintett jelentés – egy szó, vagy egy
többé-kevésbé egyszerű mondat – és egy gyakorisági szám egymáshoz rendelése.
Például:
Irodai dolgozó  82
Ami azt jelenti, hogy az adott mintában 82 irodai dolgozót kérdeztünk meg, vagy egy
dokumentumban az ‘Irodai dolgozó’ kifejezés 82-szer fordult elő. Hogy ténylegesen mi
az irodai dolgozó jelentése, az tág határok között mozoghat. Hiába definiáljuk ugyan a
lehető legpontosabban a fogalmat, se az nem biztos, hogy a kérdezők és kérdezettek
helyesen fogják használni, sem az, hogy a konkrét helyzetre ráillik-e a definíció.
Voltaképpen a társadalom holisztikus volta a felelős a kudarcért: a defterdár irodai
dolgozó volt a maga korában, de nyilván nem lehet azonos egy mai adószakértővel, aki
számítógépen dolgozik, egy hatalmas apparátus kis fogaskerekeként. A két jelentés
különbsége abban keresendő, ami a törökkori Magyarország 400 évvel ezelőtti általános
állapotai és a mai Magyarország általános állapotai között van. Csak ezek átfogó
kereteibe illesztve lehet megérteni, hogy mi a defterdár, és a mai maszek adószakértő
közötti különbség.
Talán kiábrándító arra gondolni, hogy a szociológia ilyen szétmaszatolt szavak
gyakoriságaival foglalkozik. Hol van ehhez képest a társadalom sokszínűsége és
9 Bourdieau: Közvélemény pedig nincs
42
42
kavargása – kérdezhetné valaki. Erre általában álszent módon vaskos szakkönyveket
szoktak előszedni, és rámutatnak arra, hogy milyen elméleti tornyok tetejéről tornázták
le az adott fogalmat. Valójában, amikor kimegyünk az ilyen szavakkal a valóság vér,
izzadtság- és butaság zivatarába, akkor a kezünk között ténylegesen azzá válnak ezek a
toronycsúcsok, amik, vagyis közönséges szavakká. Ahogy a pénz oldalára vert király
képét összemaszatolják és elkoptatják a maszatos és bűnös kezek a fogalomban,
ugyanúgy vész ki a szavak mögül minden konkrét tartalom, kivéve a szó köznapi
jelentését. Az “alacsony presztízsű és jövedelmű rutinszerű szimbólumkezelés és
továbbítás” fogalmát aligha lehet megmagyarázni egy postásnak, és főleg nem
kérdezhetem meg tőle, hogy azonosítja-e magát a definícióval.
Jelölje x az X jelentés konstituáló mennyiségét! Ekkor a szociológiai adat a következő
szerkezetű:
X  xgx
ahol x valós és gx természetes pozitív szám. Az utóbbiban az index azt jelenti, hogy a g
az X jelentés gyakorisága. Ha ezt a szorzatot egyenlővé tudjuk tenni egy ismert
mennyiséggel, akkor elsőfokú egy ismeretlenes egyenletet kapunk:
x gy  b
Ha a jelentésekből csoportokat képezünk, akkor a csoport elsőfokú polinomok
összegéből fog állni:
(1) y1 g1 +y2 g2 + y3 g3………… by
Tételezzük fel, hogy y1, y2 ………yn az Y1, Y2 ………Yn foglalkozást jelentő szavak
konstituáló mennyiségei, akkor a felírt elsőfokú több ismeretlenes egyenlet a b
elemszámú minta foglalkozási összetételét fejezi ki. Az ilyen egyenletek megoldására
legalább annyi egyenlet kell, mint ahány ismeretlen van.
Láthatjuk, hogy ha az elemi társadalmi ténynek a konkrét jelentést tartjuk, akkor a fenti
megoldhatatlan egyenlet csapdájából sohasem kerülünk ki. A geometriában a pont
elem, de a konkrét pont nem, ez következik valamilyen geometriai konstrukcióból.
A szociológiában hasonló a helyzet: a jelentés elemi fogalom, de a konkrét jelentés
nem: ez valamilyen szociológiai konstrukció következtében áll elő, amit tehát nekünk
kell felállítani.
A konstituálás: a konstituáló mennyiségek kiszámítása a gyakorisági táblából
Az előző fejezetek okfejtéséből itt a következők a legfontosabbak:
az elemi társadalmi tény két változón van értelmezve;
a két változó kapcsolatát valamilyen módon ki kell tudni mutatni.
Meg kell konstruálni az elemi társadalmi tényt, mert különben a több ismeretlenes
eloszlásokat nem tudjuk értelmezni: nem tudunk mennyiséget rendelni a jelentésekhez.
A konstrukció szükségessége már abból is kiviláglik, hogy több ismeretlen esetén annyi
egyenletre van szükség, ahány ismeretlen van. A legegyszerűbb esete ennek egy
szociológiai kereszttábla, amelynek általános formája – X és Y változót feltételezve – a
következő:
43
43
Y1 Y2 Yj Yk Összesen
X1 D1
X2 D2
Xi XYij  gxy Di
Xn Dn
Összesen B1 B2 Bj Bk Mindösszesen
A lineáris algebrában az ilyen táblázatokat egyenletrendszerekként fogják fel, amely egy
transzformációt (leképezést) fejez ki. A leképezés az n dimenziós vektortér x vektorát y
vektorába, az x vektor képébe viszi át. A transzformáció megadható az együtthatók A
mátrixával:
y  A x
ahol:
A  [gxy]
Ha az A mátrixszal adott lineáris transzformáció nem szinguláris, akkor létezik az
egyértelműen meghatározott:
x  A-1 y
inverz transzformáció, és ez az y képvektorhoz az eredeti x vektort rendeli. A tárgy és
képvektorok között kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés áll fenn.10 Az egyenlet egyben
az x vektor kiszámítására is alkalmas. A lineáris egyenletrendszerek általános
megoldhatóságára itt nem akarok kitérni, mert az egyértelműen matematikai, és nem
szociológiai kérdés. Négyzetes mátrixok esetén azonban elegendő arra hivatkozni, hogy
a lineáris egyenletrendszer megoldásának szükséges és elegendő feltétele, hogy az
ismeretlenek együtthatóiból képzett determináns értéke ne legyen nulla. Az
egyenletrendszer megoldására ekkor könnyen számítógépesíthető algoritmus van.
Lássuk egy példán, hogy mit jelent az elemi változókapcsolat konstituálása lineáris
transzformációk segítségével!
Beosztott Vezető 3 Vezető 2 Vezető 1 Összesen
Elit 205 7 26 7 245
Irodai 167 10 9 2 188
Munkás 567 7 6 2 582
Paraszt 41 1 1 43
980 25 42 11 1058
Forrás: Az MHB vizsgálat adatai felülvizsgálva
Az első konstituáló változó: a hatalom (H) fogalmi összetevői jelen esetben 4 hatalmi
helyzetből állnak. A konstituálandó rétegződés (R) négy nagy társadalmi csoport nevét
tartalmazza. A jelentésekhez tartozó gyakoriságok az Összesen sorban és oszlopban
vannak. Ehhez a gyakorisági táblához a következő A együttható mátrix tartozik:
A
205 7 26 7
167 10 9 2
567 7 6 1
41 1 1
10 Scharnitzky/265
44
44
A tárgyvektor:
   


   



43
582
188
245
c
Képvektor:
h  [h1, h2, h3, h4]
A felhasználandó lineáris transzformáció:
c  A h
amelynek inverze:
h  A-1 c
Az egyenlet megoldása után:
Hatalom
Elit 0,096
Irodai -43,010
Munkás 50,090
Paraszt -5,839
Ábrázolva az összefüggést:
A rétegek hatalma
-60
-40
-20
0
20
40
60
Irodai Paraszt Elit Munkás
Már itt fel kell figyelni a konstituálás egy nagyon lényeges sajátosságára: a legnagyobb
hatalom a 0 szintnél van. Ez arra mutat, hogy reciprok szerveződésű: a tartalmi
legnagyobb értéket a mennyiségileg legkisebb értéknél veszi fel. Tapasztalható ez a
többi változónál is. A dolog magyarázata egy olyan erőben keresendő, amelyik a
centrumban a legerősebb, és attól távolodva csökken.
Nagyon lényeges, hogy a konstituáló mennyiségek kiszámítása egyben azt is jelenti,
hogy a fogalmilag megragadott társadalmi csoportokat segítségükkel kvantifikáltuk, és
45
45
ez a kvantifikáció nem statisztikai alapon nyugszik, hanem oksági összefüggésen:
az egyenletrendszer egyértelműen rendeli hozzá a csoportokhoz a konstituáló
mennyiségeket. Továbbá két különböző – mondjuk a hatalmi és a jövedelmi –
konstituálás homogén lesz, mert egyaránt egyenletrendszerek megoldásai. Ezért az
egyes kontstituálások egy vektorteret létesítenek, ahol a csoportokhoz tartozó számok a
végső soron a konstituálásból származnak. A vektortér hozzárendelése a
fogalmakhoz, jelentésekhez lehetővé teszi, hogy a fogalmakkal úgy számoljunk,
mint számokkal.
Az elemek keresése
Annak megértéséhez, hogy milyen elvekre épül az elemi változók kimutatása, a
változószerkezet gráf reprezentációjából kell kiindulnunk. Jelöljék számozott négyzetek
a lemért változókat, és élek a két változó között teljesülő predikciót! Ekkor egy
lehetséges változószerkezet a következő:
Amikor nem elemi szinten definiálunk egy változót, akkor az elem felbontásának (D10)
a fordítottja játszódik le: egy változócsoporthoz egyetlen változót “rendelünk”. Az
idézőjel itt azt jelenti, hogy a legtöbb esetben nem vagyunk tudatában annak, hogy az
adott változó összetett.
Kivételt képeznek azok a “célváltozók”, amelyekről eleve tudjuk, hogy egy bonyolult
jelenséget reprezentálnak. Például: ha a fluktuációt úgy definiáljuk, mint a
munkaviszony megszakítását, akkor ez képezhet egy változót: a munkaviszonyukat
fenntartók és megszakítók osztályozását egy szervezet tagjainak halmazán. Ebben az
esetben biztosan tudjuk, hogy a munkaviszony megszakítása nem maga az a társadalmi
jelenség, amiről szó van (a fluktuáció), hanem csak annak formája. Magát a jelenséget
pedig úgy fogjuk fel, mint olyan további változók eredőjét, amelyek kilépésre
késztetnek valakit. Ilyenkor tehát pontosan tudjuk, hogy a célváltozóban nem a
jelenséget, hanem annak egy indexét mérjük csak, a jelenség leírása éppen a
célváltozó felbontásában történik meg.
A változók szintetizálását a fenti ábrán úgy jellemezhetjük, mint szögpont egyesítést.
Egyesítsük pl. az 1 és a 2 változót egy X változóban! Az új változó helye a szerkezetben
azonos lesz 1 és 2 együttes helyével:
46
46
(Az előző ábrán egy )-vel jelöltem a megszűnő és )) –vel az alternatív módon megszűnő
éleket.)
Az X változóról tehát úgy állapítjuk meg, hogy elemi-e vagy sem, hogy olyan
változókat keresünk, amelyek a 3, 4, 5, 6, 7 változókkal együttesen olyan kapcsolatban
vannak, mint X. Eközben feltétel, hogy egymással is prediktív kapcsolatban legyenek,
ellenkező esetben semmi sem indokolja, hogy ők X alkotórészei.
A probléma tehát általánosítása annak a kérdésnek, amelyet [2]-ben részletesen
kidolgoztunk. Ott azt vizsgáltuk, hogy egy változó helye két változószerkezetben mikor
azonos. A válasz úgy szólt, hogy a két hely akkor azonos, ha a két változó által generált
részszerkezet egyenlő. A cikk algoritmust tartalmaz arra, hogyan lehet kimutatni a
generált részszerkezetek egyenlőségét. Az algoritmus számítógépre is vihető. Jelen
esetben nem egy változó, hanem egy elemi változószerkezet által generált
részszerkezetet keresünk a két vizsgálatban, miközben két feltételnek kell teljesülnie:
– ami az egyik vizsgálatban egy változószerkezet, az a másikban egy változó;
– az elemi változószerkezet belsejében a kapcsolatok halmaza nem lehet üres. (Azaz
nem fogadható el egy kapcsolatok nélküli változóhalmaz egyesítése egyetlen
változóvá.)
Az egyváltozós probléma megoldására szolgáló algoritmus annyiban különbözik a
többváltozóstól, hogy az utóbbit ki kell egészíteni azoknak a változóknak a
kijelölésével, amelyeket alá lehet vetni a szögpont egyesítésnek.
Az elemi változószerkezet kiválasztásának algoritmusa
1/ A kiinduló változószerkezet és a feladat
Tartalmazza egy A vizsgálat változóhalmaza az 1, X, 4 jelekkel jelzett változókat! A
változószerkezetet reprezentáló gráfot adjuk meg szomszédossági mátrixszal, ahol 1
jelöli a prediktív kapcsolat létét két változó között, 0 pedig a kapcsolat hiányát!
A vizsgálat
1 X 4
1 0 1 0
X 1 1 1
4 0 1 0
Az ehhez a mátrixhoz tartozó gráf képe:
47
47
Keressük X változó felbontását egy B vizsgálatban!
A B vizsgálat változószerkezete
B vizsgálat
1 2 3 4 5
1 0 0 1 0 1
2 1 0 0 1 0
3 1 1 0 0 0
4 0 0 1 0 0
5 0 0 0 1 0
Az azonos számmal jelölt változók a két vizsgálatban azonos változókat jelentenek. A
változószerkezet képe:
3/ Válasszuk ki a B vizsgálatban azokat a változókat, amelyek A-ban kapcsolatban
voltak az X változóval! Ezek: 1 és 4
4/ Keressük meg a B vizsgálatban, hogy 1 és 4 mely változókkal van kapcsolatban!
Ezek:
1 esetén: 2, 3, 5,
4 esetén: 2, 3
5/ Az A vizsgálatbó1 tudjuk, hogy 1 és 4 ugyanazzal a szögponttal áll kapcsolatban,
tehát a felbontás után is ugyanazzal a változóhalmazzal kell kapcsolatban lenniük. Ezért
képezzük a két változóhoz tartozó változóhalmazok metszetét! (A metszetben nem
szereplő változókat a generáló változók kivételével elhagyjuk.)
6/ Adjuk össze a B vizsgálatban a 3 és 2 változókhoz tartozó éleket úgy, hogy
párhuzamos élek közül csak az egyiket vesszük figyelembe!
1 2+3 4
48
48
1 X 4
1 0 1 0
2+3 1 1 1
4 0 1 0
7/ Képezzük a 6. lépésben nyert gráf és az 1. lépésben nyert gráf hasonlósági mutatói t
(7D) ! Ha a két szerkezet egyenlő (8D), akkor megkaptuk X felbontását. A két szerkezet
metszete a közös élek száma. Ebben az esetben: 5. A hasonlósági mutató értéke az A
vizsgálat élszámával számolva:
5/5 1
Ugyanez a B vizsgálatból (az 5. és 6. lépésben) kimetszett szerkezet élszámával
számolva:
5/5  1
Tehát a két szerkezet izomorf és azonos változóhalmazon értelmezett, ezért egyenlők.
Így megkaptuk az X változó B-beli felbontását, amely a következő:
Ez egy elemi duális szerkezet.
2./ A szociológiai elemek és a szociológiai megismerések általánosítása
Ahogy a mindenkori földmérő, építész, stb. nem kényszerül arra, hogy újra felfedezze a
geometriát, amikor egy konkrét feladatot megold, hanem támaszkodhat a geometriai
tételek kidolgozott rendszerére, ugyanígy a szociológus számára is szükséges, hogy
minden egyes alkalommal ne kelljen az alapokhoz visszanyúlnia. A szociológiai
megismerés útját félbehagyott épületek szegélyezik, legtöbbjüknek csak az alapjai
vannak meg, másokon félig-meddig elkészült egy-két emelet. Más tudományok már
eljutottak oda, hogy egyetlen magasba törő felhőkarcolót építenek. Ez a kedvező helyzet
jórészt annak tulajdonítható, hogy ezek a tudományok kidolgozott elemfogalommal
rendelkeznek.
Hogyan függ össze egy tudomány elemekre építettsége és kumulativitása? (Ez utóbbi
alatt közelítőleg azt értem, hogy a rákövetkező ismeret az előzőhöz adódik, és azzal
rendszer alkot (2). A legkönnyebben talán a kémia példáján lehet ezt bemutatni. Azzal,
hogy Mengyelejev az akkor ismert kémiai elemek mögött felfedezte az atomsulyok
meghatározó szerepét, voltaképpen minden egyes kémiai elemet visszavezetett egy
egyszerűbb elvre. Később, amikor ismeretessé vált az atomszerkezet, akkor mindössze
három elemi rész mennyiségi kombinációjából le lehetett vezetni az akkor ismert 90
egynéhány kémiai elemet. Ezek az elemek már akkor is több százezer ismert vegyületet
alkottak, amelyek száma ma már több millió.
49
49
Ha egy megismerési módszer hatékonyságát úgy jellemezzük, hogy a módszer milyen
mértékben bővíti ismereteink terjedelmét (általánosságát), akkor a Mengyelejev táblázat
elvei rendkívül hatékonyak voltak. Még lenyűgözőbb a geometria példája: mióta
Euklidész kétezer éve rögzítette a háromszög tulajdonságait, azóta a gyakorlatban
konkrét, empirikus háromszögek milliárdjaira alkalmazták sikerrel ezeket az elveket és
az alkalmazás lehetősége a végtelenbe nyúlik.
Valamely tudományban tehát az elemek biztosítják azt, hogy ha szembekerülünk egy új
jelenséggel (egy vegyülettel vagy egy divattal), akkor azt visszavezethetjük előző
ismereteinkre, és nem kell bizonytalan új elveket, új módszereket kipróbálni. Az
elemek tehát egyszerre kettős nyereséget hoznak: kumulatívvá teszik a tudományt
és megsokszorozzák megállapításaink általánosságát.
A szociológiai megismerés sajátosságai miatt – a tapasztalat két-és sokértelműsége –
talán leginkább a geometriai megismerés szolgálhat mintául az elemekre épített
szociológia létrehozásához. Már Kant felismerte, hogy egyetlen empirikus háromszög
sem bizonyíthatja a háromszög elméleti tulajdonságait, vagyis az elméleti háromszög
tartalmaz egy olyan mozzanatot (a tulajdonságok szükségszerű kapcsolódását), amely
bizonyosan nem a tapasztalatból származik. Ennek ellenére senki sem tagadhatja, hogy
egy érzékelő képességétől megfosztott ember sohasem volna képes megalkotni az
elméleti háromszöget, vagyis annak létrejöttéhez a tapasztalat nélkülözhetetlen.
A szociológiában hasonló a helyzet: képtelenek lennénk a társadalom képét pusztán
tapasztalati adatokból megalkotni. Ennek okait ez a tanulmány már taglalta.
Ugyanakkor rendelkezünk mégis társadalomképekkel, amelyek többnyire elég durván
“illeszkednek” az adatokra. Ahogy azonban képesek vagyunk önkényes geometriai
axiómák alapján abszolút bizonyossággal belátni (voltaképpen tapasztalni), hogy a
háromszög két oldalának összege mindig nagyobb a harmadiknál (és ezt a konkrét,
gyakorlati háromszögek is jól-rosszul “betartják”), úgy van szükség arra, hogy önkényes
definíciók alapján mért változók között, egy általunk axiomatikusan kidolgozott
kapcsolatot belássunk, tapasztaljunk. Sohasem fogjuk tudni megnyugtatóan igazolni
azt, hogy a kapcsolat fogalma a tapasztalatból ered és sohasem leszünk bizonyosak
abban, hogy kapcsolat meglétének kritériumai jól kifejezik a valóságos kapcsolatok
lényegét. Ezzel szemben a kapcsolat bekövetkezte az egyetlen, amelyet tökéletesen
képesek vagyunk belátni, tapasztalni.
A szociológia empirizmusa tehát nem abban van, hogy méréseket végez. Ez csak
szükséges, de nem elegendő. Empirizmusa akkor válik befejezetté, amikor elemi
szerkezeteket állít elő. Ezek az elemi szerkezetek egyúttal a szociológia rohamos
egységesülését hozhatják létre, és egyúttal megszüntethetik empíria és elmélet egyre
növekvő szakadékát. Nem lehet elméleteket felállítani addig, amíg az ellentmondó vagy
összehasonlíthatatlan adatok tengerében nem lesz rend. Egy ilyen rend csak
empirikusan állítható elő a szociológiai elemek segítségével.
IC/ A SZOCIOLÓGIAI ALAPMENNYISÉGEK KONSTRUKCIÓJA
A természettudományi analógiák felhasználásának legnehezebb kérdése nem annyira a
kvantifikációban rejlik, mint inkább azokban a fogalmakban, amelyek teljesen
idegennek látszanak a szociológiai tapasztalattól. Ilyen a tömeg, a nehézségi gyorsulás,
a térfogat, stb. Vagyis nemcsak a modellek konstruktív mennyiségi kezelése a gond,
hanem a mennyiségek tartalmának átvétele is. Ez csak úgy érhető el, ha az érintett
50
50
tartalmakat általánosítjuk és kiterjesztjük a társadalmi jelenségekre is. Voltaképpen –
bár fordított módon – hasonlít ez a probléma arra, amikor a fizikai tárgyak
kézzelfogható tapasztalatát lefordítjuk a közel sem konkrét matematikai kapcsolatokra,
valamint az ellenőrizhetetlen tartalmi axiómákra. Ebben az esetben a tapasztalat
konkrétsága és szemléletessége elillan, és valami megfoghatatlan absztrakció lép a
helyébe.
A társadalom esetében fordítva épül fel a megismerés szerkezete: a ködös (Bacon),
képlékeny és eléggé ellenőrizhetetlennek látszó társadalmi történéseket nagyon
határozott terminusokhoz rendeljük, és olyan mérhető tulajdonságokkal látjuk el,
amelyekkel “érzésünk szerint” nem rendelkeznek.
De vajon rendelkezik-e a tárgyak világa azzal az alapvető tulajdonsággal, hogy “Minden
tárgy nyugalomban marad vagy megtartja egyenes vonalú, egyenletes mozgását, amíg
erő nem hat rá”? Be kell látni, hogy ez a newtoni axióma igen összetett és
ellenőrizhetetlen állítás az összes létező tárgy mozgásáról legyen az egy csillag, vagy
egy kutya bármely időben és bármely pontján a világegyetemnek. Newton I. axiómája a
végtelenbe tágítva terjedelmét hozzátesz valami ellenőrizhetetlent és komplexet ahhoz a
korlátozott tapasztalathoz, amit magyarázni kíván: az erő misztikus fogalmát. Az erőt
sohasem tapasztaljuk, csak a hatását. Ez egész hozzárendelés alapja tulajdonképpen
atropomorfizáció és naiv élmény: az ember, amikor megemel egy zsákot, tapasztalni,
átélni véli az erőt. Valójában csak egyfajta fájdalmat és feszülést érez, ami akár egy
levágott láb helyén is jelentkezhetne. Ebből arra következtetni, hogy mondjuk a
felhőket és a hegyeket is erők alakítják, elég merész és mosolyogni való feltevés. És
mégis: működik. Működik, mert az erő jelentése nem a szavakon múlik, hanem azokon
a matematikai hozzárendeléseken és műveleteken, amelyek az:
F = am
kifejezés mögött végrehajtattak. Ezek a hozzárendelések és műveletek azonban tisztán
emberi találmányok maradnak, vagyis nem a közvetlenül vizsgált jelenség részei:
amikor a természet felemeli a ködöt a talajról, akkor nem mér sebességet, nem számít
második deriváltat, nem mér tömeget, stb. egyszerűen végrehajtja a folyamatot. Ha
mégis adekvát a Newtoni eljárás azzal, ami végbemegy, akkor az annak tulajdonítható,
hogy az, amit az ember hozzátesz a felhő felemelkedéséhez, közös szerkezetű, bár
eltérő anyagú, mint amihez hozzáteszi: mondjuk, az ember bonyolult fiziológiai entitás,
a köd és a levegő pedig fizikai. Az erő misztikája és a megismerő ember zsenialitása
abban áll, hogy felismeri, leválasztja a két szerkezetet hordozóikról, majd pedig
alapvető minőségi eltérésüktől eltekintve egyenlővé teszi őket.
Amikor a társadalmi tapasztalatot bizonyos alapvető tartalommal bíró tulajdonságokkal
látjuk el, akkor ez a hozzátétel még kifejezettebbé válik, mint a fizikában. Voltaképpen
egy új szemléletről van szó, egy új megközelítés hozzátevéséhez a tapasztalathoz. Ilyen
esetben minden azon fordul meg, hogy ez a hozzátétel a valóság szerkezetéből
származó következtetések folytatása-e a közvetlen tapasztalaton túlra, vagy pedig
alaptalan fikció. Egy példával élve: amikor tömeget tulajdonítunk a társadalmi mozgás
alanyainak – bármik is legyenek ezek – ezt a tömeget nem úgy érzékeljük, mint
mondjuk egy gyerekkocsi megtolásakor a kocsi ellenállását a tolással szemben. De
vajon a társadalomban nem tapasztalható a változással szembeni ellenállás? Vajon nem
ismert a reakció és a haladás ellentéte? Vajon nincs-e számos tapasztalatunk arra, hogy
társadalmi eszmék, szokások az őket hordozó csoportokkal egyetemben dacolnak az
idővel akár évszázadokig, évezredekig? (Az ősi egyiptomi hatalmi jelképek: a fallosz
51
51
és a vagina például Etiópiában napjainkig fennmaradtak élő, működő hatalmi
jelképekként.11) Vajon nem tapasztalható, hogy minden újítás és intézkedés csak
bizonyos késlekedéssel lép életbe, ha ugyan életbe lép? Mi ez, ha nem a tehetetlenség
társadalmi megnyilvánulása, másképpen a tömeg?
A társadalmi törvények kolosszális méretarányai által korlátozott társadalmi tapasztalat
egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy sajátos képet alkothassunk a tapasztalatok összes
tulajdonságáról. Hasonlít ez a Klein-féle logikára, ahol a hétköznapi tapasztalatnak
ellentmondó “Egy egyeneshez egy rajta kívül lévő ponton át végtelen sok nem metsző
egyenes húzható” tétel igazságát egy – a valóságos síkból mesterségesen lehatárolt –
korongban mutatja meg a modell. Ha azonban átlépjük a Klein modell határait, akkor
triviálisan belátható, hogy a tétel nem igaz.12
Az ember számára évezredeken át elegendő volt, ha saját kiscsoportjának történéseit
képes volt felfogni. A mai ember sem haladta meg ezt a szintet, csak a csoporthelyzete
változik szinte egész élettartama alatt szüntelenül, óráról órára, percről percre.
Gyakorlatilag még a hivatásszerűen társadalommal foglalkozó politikus vagy
társadalomkutató sem képes a társadalomról átfogó – a kiscsoportot meghaladó – képet
alkotni akár csak pillanatokra sem. Hiányzik az a szemléltető eszköz, amit a
meteorológusok számára a műholdfigyelő rendszerek a Föld egészéről adnak. Hol van
olyan eszköz a szociológiában vagy közgazdaságtanban, ami mondjuk a nagy francia
forradalmat olyan madártávlatból fogná fel, mint ahogy műholdról látható egy
földrésznyi méretű ciklon örvénylése és haladása? A mai szociológus vagy politikus
úgy viszonylik egy feladatához felnövő, jövendőbeli kollégájához, mint az a
meteorológus, aki műholdfigyelés helyett a forgószelet megnyalt ujját feltartva kémleli.
A szociológia esetében egy fordított Klein modellre van szükség: a biológiai evolúció
által kialakított és természetesen lehatárolt társadalmi tapasztalat konzekvenciáit a
modell határain túlra vezetve, ki kell mutatni, hogy a társadalomnak vannak olyan
tulajdonságai, amelyek a közvetlen tapasztalatban nem, vagy csak töredékesen és torzan
jelennek meg.
A társadalom anyagszerű viselkedéséről van szó. Ezt elfedi, hogy számunkra a
társadalom jelentésekben manifesztálódik, amelyek azonban számunkra mintha valami
megfoghatatlan magánvalóhoz rögzítve imbolyognának a felfogásunkban, mint a
földhöz vagy a szélsodorta, úszkáló jégtáblákhoz horgonyzott léghajók. A jelentésekben
tapasztalható rend, és a társadalmi történésekben tapasztalható összefüggések
megmagyarázhatatlanok lennének, ha nem tételeznénk fel valamit a jelentések mögött,
valamit, ami koherenciát és következetességet kölcsönöz a jelentéssorokból álló
11 Spektrum TV. 2001. 08. 27.
12 Ruzsa/A matematika és a filozófia határán/284 és a Bólyai feometria Klein féle modellje PC-én.
52
52
rendszereknek. A koherencia és a rend léte még akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha
nagyfokú tudatlanságunk miatt sok még a kaotikusnak látszó történés13. Sem a
társadalom, sem az egyén túlélése nem lehetséges ugyanis rend és koherencia nélkül, de
értelmetlen társadalmi megismerésről is beszélni, ha a társadalomnak nincsenek ilyen
tulajdonságai.
Magából a kommunikációból – mondjuk a nyelv törvényeiből – nem származhat ez a
rend, mert ebben az esetben a rendnek el kellene térnie a valóságos dolgok rendjétől,
méghozzá annyiféleképpen, ahányféle nyelv létezik. A valósággal inkoherens
kommunikációs rend szembeállítana bennünket a világ rendjével, és a kollízió azonnali
pusztulással járna. Hacsak nem hiszünk a csodákban, akkor arra kell gondolnunk, hogy
a valóság és a kommunikáció közötti – tulajdonképpen lényegi – összhang nem a
véletlen műve, hanem a jelentések mögött húzódó emberi, társadalmi és természeti
törvények közötti rokonságé vagy azonosságé.
Amikor tehát a fizika kilenc alapmennyiségéből hatot megkísérelünk átemelni a
szociológiába, akkor törekedni kell arra, hogy ezeket a szociológiai tapasztalat
meghosszabbításának vagy átfogalmazásának segítségével érjük el. Igazi
jelentősége ennek a szempontnak akkor van, amikor a szociológiai tapasztalattól
idegennek látszó fogalmakat használunk: síkszög, tömeg, stb. Az alapmennyiségek
átemelését nem a fizikában használatos sorrendben fogom végezni, mert
alkalmazkodnom kell ahhoz az időbeli sorrendhez, amiben a szociológiai
alapmennyiségek megjelentek az eddigi megismerésben.
I . Az idő (t, másodperc)
A fizika alapmennyiségei közül az idő erőltetés nélkül átemelhető a szociológiába, mert
a jelenlegi hétköznapi társadalmi gyakorlat is a fizikában-csillagászatban használt idő
alapján szerveződik. A szociológiai gyakorlatban általában nem a másodpercet
(secundumot) használják mértékegységként, hanem inkább az évet, vagy annak részeit,
de természetesen semmi akadálya sincs annak, hogy ezeket az adatokat átszámítsuk a
szokásos módon másodpercre, és így megkönnyítsük a fizikai összefüggések
felhasználását.
II. A hosszúság (l, méter) definiálása
Bármely (egy, két, vagy három) koordinátával konstituált JTH rendszerbeli pont között
képezhető az alábbi kifejezéssel definiált távolság: (A háromdimenziós esetre fogok
hivatkozni itt, de ugyanez természetesen egy vagy két dimenzióban is fennáll.)
( )2 ( )2 ( )2 i j i j i j d  x  x  y  y  z  z
Továbbá távolságnak fogunk nevezni minden olyan társadalmi különbséget, amelyhez
kölcsönösen egyértelműen hozzárendelhető egy fent definiált távolság. Vagyis például
nem fogjuk megkívánni, hogy a tőzsdei árváltozásoknak legyenek koordinátái.
Megelégszünk azzal, hogy az árak aránymérő skálán vannak mérve, és ezért két ár, mint
két szakasz hasonlítható össze. (Lásd: a függvények megadása grafikonnal!)
I II. Síkzög (  ,  … , radián)
13 A szociológiai tapasztalat szobafestés modelljére kell itt is gondolni.
53
53
A fizikai definíciót változtatás nélkül vesszük át.
IV. Anyagmennyiség (n, mol)
a / A társadalmi rendszer elemi részecskéinek száma
Az empirikus szociológia gyakorlatában elfogadott, hogy a társadalmi rendszer elemei
az egyének. Nem akarok most kitérni arra, hogy ez helyes vagy helytelen, vagy mivel
lehetne helyettesíteni. Elfogadom ezt a felfogást, mivel a kifejtés jelenlegi szintjén
tulajdonképpen közömbös, hogy egyének tetteit, egyéneket, vagy egyének nagyobb
csoportjait tekintjük-e eleminek. A lényeg az, hogy be kell vezetnünk egy elemi rész
fogalmat, amelyet képesek vagyunk mérni. Erre a célra a létszám megfelel. Jele: N.
Szükség van továbbá az Avogadro szám szociológiai megfelelőjére. Jelen dolgozatban
ennek a számnak nincs más tartalma, mint mértékegységként szolgálni. Szerepe csak
az, hogy leegyszerűsítse, és alkalmazhatóvá tegye a megfelelő termodinamikai képletek
felhasználását. Mondandóm nélküle is kifejthető lenne, de lényegesen bonyolultabban
és nehézkesebben. Arra nézve azonban, hogy az Avogadro szám bevezetése nem
teljesen önkényes, a teljesség igénye nélkül egy kis kitérőt kell tennem.
Mint közismert, az Avogadro szám a kémiában és a fizikában használt nagy jelentőségű
természeti állandó, amely azt fejezi ki, hogy bizonyos folyamatok nem játszódnak le
tetszőleges anyagmennyiség mellett, hanem csak meghatározott részecskeszám
jelenlétében. Az Avogadro szám a fizikában 6.022*1023 nagyságú számot jelöl: ennyi
molekulából áll, pl. egy mólnyi gáz. A szám nagysága arra késztet, hogy a legnagyobb
társadalmi jelenségek körében kell keresni a szám szociológiai megfelelőjét. Ilyenek a
társadalmak létszámai. Ha az Avogadro számnak van valami szerepe a társadalomban,
akkor azt kell kapnunk, hogy a valóságos létszámok átlaga a 6.022-nek és a 10
valamilyen egész számú hatványának valamely egész számmal való szorzata:
A vizsgálat során célszerű az államok létszámát alulról korlátozni, hogy a nagyon
alacsony hatványokat kiszűrhessük. 1992-ben 158 állam alkotta a világ lakosságát, de
ezek közül csak 87 létszáma haladta meg a hatmilliót. Ugyanakkor ennek a 87
országnak a lakossága összesen a világ lakosságának a 97%-át adta. Az átlaguk nem
egészen 60 millió egyszázezer volt. Ennek és a fizikai Avogadro számnak a hányadosa
nagy pontossággal:
f = 10-16
A A/60220000
Átlag 6,01E+07 1,00
Standard hiba 1,67E+07 0,28
Medián 1,87E+07 0,31
Módusz 7,50E+06 0,12
Standard eltérés 1,56E+08 2,59
Range 1,15E+09 19,01
54
54
N f A  6,02252*1023 *
Minimum 6,30E+06 0,10
Maximum 1,15E+09 19,12
Összeg 5,23E+09 86,82
Országok száma 87
Országok aránya 0,55
A létszám aránya 0,97
Forrás: Az Avogadro szám társadalmi bevezetése
Ennek megfelelően a társadalmi Avogadro szám (A) felfogható úgy mint a fizikai
Avogadro szám (NA)és az f  10-16 állandó szorzata:
NA*f  NA = 6,02252*107
Tehát azzal a feltevéssel élünk, hogy a társadalom fizikai modelljében egy kicsinyítő
tényezővel változtatás nélkül felhasználható a fizikai Avogadro szám. Valójában ez
nem megoldás, mert ha a később definiálandó energiából akarjuk kiszámítani a
társadalom hőmérsékletét, akkor:
N k  R  8,314 A
miatt
T K
Nk
E 5,23147 *1024
3
2  
lenne a hőmérséklet, ami abszurd feltételezés a társadalomban élő emberek számára.
Ezért jobb, ha f-t úgy választjuk meg, hogy összhangba kerüljünk a természetes
hőmérséklet nagyságrendjével. Legyen tehát f = 10-22, ekkor:
NA = 60,2257
és
k = 0,138047.
Ezután a társadalmi rendszert alkotó anyagmennyiségre bevezethető a mólszám
fogalma:
n = N/A
V . A tömeg (m, kilogramm)
A tömeg bevezetése soklépcsős folyamat, mert közvetlen méréssel jelenleg nem tudjuk
előállítani. Itt csak arra van mód, hogy megelőlegezzük az eredményt:
m0 = 5043 kg
Ehhez az eredményhez a nehézségi gyorsulás és a státusmunka értelmezése után lehet
eljutni.
V I. A termodinamikai hőmérséklet (T, kelvin)
55
55
A státusmunkából (helyzeti energia) a termodinamikai hőmérséklet
meghatározható:
T K
Nk
E 530
3
2  
II.RÉSZ
SZOCIOLÓGIAI ALAPVETÉS
1. A státus fogalma
A státus fogalma feltételezi, hogy a társadalomban élő egyének mindegyikéhez
hozzárendelhető egy aránymérő skálán mért mennyiség, amely rendezhető, és
egyértelműen jellemzi az egyén helyzetét a társadalomban. A státus az egyének
pillanatról-pillanatra változó jellemzője. Életük során kezdetben semmilyen státusuk
sincs, azután eleinte osztoznak szüleik státusában, majd az iskolai évek során
megszerzik valamilyen későbbi státus betöltésének lehetőségét, még későbbi éveikben
jövedelmük, tudásuk, befolyásuk, stb. változásával változni fog az őket jellemző státus
is.
Más szóval a státus időbeli változása nagyon hasonló a mechanikából ismert út
fogalomhoz: ott valamely pontszerű tárgy elmozdulását értik rajta hol egy szakasz
mentén, hol egy felületen, hol pedig a térben, stb. A státus a mi felfogásunkban olyan
távolság, amely azt veszi figyelembe, hogy az adott pillanatig bezárólag az egyén
mennyire emelkedett a 0 társadalmi státus fölé. Vagyis az elért társadalmi státust jelenti,
és nincs tekintettel arra, hogy az egyén milyen konkrét utat járt be ténylegesen a
státusok között.14
A státus fogalmát az I. – X. axióma felhasználásával fejtem ki.
I. A státusprobléma önkényessége
Az, hogy a szociológiai megismerést a státussal kezdem, önkényes döntés.
Kezdhetném a szocializációval, vagy a nyelv kialakulásával is, stb. Azonban
kétségtelennek látszik, hogy a modern tömegtársadalmakban a társadalmi státus –
pontosabban ennek többféle konyhai és pongyola megfelelője – a mindennapi – és a
hivatalos gondolkodásnak egyaránt központi fogalma.
A hétköznapi életben az egyedek státusa úgy jelenik meg, mint anyagi
érdekérvényesítési lehetőség, amelynek teljesítése konkrét ismereteket feltételez, még
ha ennek a cselekvők nincsenek is mindig, vagy teljesen tudatában. A társadalom
14Ez összhangban azzal a Caratheodory által megfogalmazott termodinamikai
állásponttal, hogy a rendszer energiája független attól, hogy milyen állapotváltozásokon
ment keresztül. De hasonlít arra is, hogy a potenciálként felfogott energia csak a
szintkülönbségtől függ, mert az azonos szinten végbemenő elmozdulás nem hoz létre
potenciálkülönbséget.
56
56
bármely szereplőjének cselekvését tekintjük is, kimutatható, hogy abban a pénznek, a
cselekvés mikéntjét illető tudásnak, valamint a társadalom többi tagja által gyakorolt –
és többnyire a szokás vagy jog által szabályozott –ellenőrzésnek döntő szerepe van.
I I. A státus valóság közelisége
Olyan kiinduló problémát akartam választani, amely – ha nem is szakszerű formában –
de a figyelem középpontjában áll. A státus fogalmát annak ellenére, hogy alapvető
fontosságú, még ma sem dolgozta ki olyan egzaktan a szociológia, hogy az a
gyakorlatban is funkcionáljon. Vagyis sorozatos kudarcot vallottak a státusok empirikus
előállítására tett kísérletek. Eltekintve a sokféle elméleti megközelítéstől, a kudarc oka
alapvetően az, hogy a státusokat statisztikusan akarták előállítani, miközben nem voltak
tekintettel arra, hogy ha a társadalmi valóság kvantifikációja közel folytonosnak
mutatkozik, akkor nem lehetnek benne olyan természetes csoportok, amelyek
diszjunktak. A valós számok végtelen kontinuumot alkotnak, és nincs semmi okunk
arra, hogy ennek a kontinuumnak egyik szakaszát – mennyiségi érvek alapján –
leválasszuk a másikról.
I II. A státus konstruktivitása
Meggyőződésem, hogy egy probléma csak akkor megoldható, ha a problémával együtt
megkaptuk a megoldásához szükséges adatokat is. Számomra kézenfekvőnek tűnt, hogy
ha valami szemlátomást működik a gyakorlati életben – márpedig, mint mondtam a
státusrendszer a hétköznapi gondolkodás része, és mint ilyen láthatóan vezérli az
egyedek, a csoportok, az állam, stb tevékenységét, valamint a közbeszédet éppen úgy,
mint a magánbeszédet –, akkor nyilvánvaló, hogy a problémát egyénről-egyére,
pillanatról-pillanatra, helyről-helyre megoldják. Más szóval, ha látom, hogy az emberek
szüntelenül lélegzenek, akkor jogosan gondolok arra, hogy a lélegzést, mint gyakorlati
problémát megoldották, még ha ennek nincsenek is tudatában. Hasonlóképpen, ha
tapasztalom, hogy az emberek lépten-nyomon státuskategóriákban gondolkodnak és
cselekszenek, akkor számukra ez megoldott probléma, még ha nem is tudják kifejezni.
A legtöbb magyar zavarba jönne, ha kiejtett mondatait nyelvtanilag, etimológiailag,
stilisztikailag stb, kellene elemeznie, annak ellenére, hogy semmi nehézséget sem jelent
számukra a beszéd.
A státusrendszer kiemelése a napi cselekvések tömkelegéből, tehát azon alapszik, hogy
keresni kell azokat a természetes szabályokat, amelyek rejtetten – de nem
pszichológiailag vagy szociálpszichológiailag – meghatározzák itt és most az emberek
cselekedeteit. Ezek a szabályok bizonyosan nem lehetnek statisztikaiak, mert az
egyénnek a maga konkrét helyzetében – tekintve a helyzet egyediségét – elvileg sincs
módja arra, hogy statisztikai szabályokhoz igazodjon, valahogy úgy, ahogy az országút
is minden pillanatban egyetlen konkrét valami, amihez alkalmazkodnia kell a
vezetőnek, habár az utazás tartalma alatt az út állandóan változik. Ha vezetés közben az
M7-hez statisztikailag kellene igazodnunk, akkor már Budaörsnél mindenki halott
lenne.
Fel kell tételeznünk, hogy a szabály egyszerre tartalmaz kvantifikált és fogalmiminőségi
elemeket, mivel a státus mindig nagyobb-kisebb terminusokban fogalmazódik
meg, miközben mindig tudjuk, hogy mi az a minőség, aminek keretein belül mozogva
eldöntjük a nagyobb-kisebb, egyenlő relációt. Röviden fogalmazva a státus jelenlétére
mindannyiszor gyanakodnunk kell, amikor a köz- és magánbeszédben
egyenlőtlenségről vagy egyenlőségről van szó. Ez a státus mennyiségi oldala.
57
57
Ilyenkor természetesen mindig kifejeződik az, hogy minek az egyenlőségére vagy
egyenlőtlenségére gondolnak a beszélők. Pl. az Audi jobb autó, mint a Trabant; vagy
jobb a Rózsadombon lakni, mint Kőbányán; a főnököm több fizetést kap, mint én, bár
neki is csak annyi iskolája van, mint nekem; a feleségem jobban főz, mint az anyám;
stb. Ez a státus minőségi vagy fogalmi oldala.
Mivel mindennek, aminek a társadalomban jelentést tulajdonítunk, van minősége és van
“kisebb-nagyobb, egyenlő” dimenzionáltsága, ezért a státus könnyen parttalanná válhat
és válik is úgy a mindennapi életben, mint a tudományban. Többek között ez a
parttalanság is felelős megragadásának kudarcáért.
Kisegíthet bennünket azonban egy hasonlat. Ahogyan egy zseblámpa fénye is eljuthat
elvileg a végtelen világ legtávolabbi zugába, ugyanúgy a társadalmi egyenlőtlenség
dimenziói és mennyiségei is végtelen nagyra nőhetnek. Ez igaz. Valójában azonban
ember legyen a talpán, aki akár csak a Holdról képes lenne észre venni a
Vámosmikoláról égre villantott zseblámpa fényét. Ugyanígy létezhet és létezik is
mondjuk két hajléktalan közötti jövedelmi különbség, de ez érzékelhetetlen egy
multimilliárdos számára. Vagyis az egyenlőtlenség “térerőssége” nagyon
nagymértékben ingadozik. Ahogyan a rádiózásban a működés, a rádiókapcsolat feltétele
objektíven függ az egyedi – adott ponton és időben mért – térerősségtől és a készülék
érzékenységétől, ugyanúgy a társadalmi működés is attól függ, hogy mekkora a
státuskülönbség, és hogy az egyén vagy csoport mennyire érzékeli azt. Azt állítom,
hogy a társadalmi cselekvés kizárólag státuskülönbségen alapszik, és fordítva,
minden státuskülönbség cselekvést generál.
A státus konstruktivitása holisztikus voltában is megnyilvánul, vagyis bármilyen
szociológiai problémát vizsgálunk, a probléma megoldása sohasem vezet ki
valamilyen státustalan társadalmi mezőre: nincsenek a státus figyelembe vétele
nélkül megoldható problémák, az egyedek nem lehetnek státustalanok semmilyen
szociológiailag értelmezhető vagy jelentéssel bíró helyzetben. Sőt, minden cselekvés
és minden problémamegoldás státusváltozással jár, ebben fejeződik ki a történések
eredménye. A társadalom történései és törvényei örökösen mozgó és áramló
pozíciók leírásával fejezhetők ki. Azt a vonatkoztatási keretet, amelyben a pozíciók
változnak státustérnek nevezzük.
I V. A státus elemi részei
Az aktuálisan eleminek tekinthető részeket a korlátozott társadalmi érzékelés
generálja. A javak, a tudás és a hatalom elvileg közvetlenül is lehetnének elemek (lásd:
VII. axióma), mert nem vagyunk képesek levezetni őket egymásból. Mivel azonban
végtelen sok tárgy tartozik alájuk, sohasem juthatunk fogalmilag a végükre, azaz nem
vagyunk képesek elemként elgondolni őket. A társadalmi percepciót kell segítségül
hívni. Úgy lehet elemet készíteni a javakból, tudásból, hatalomból, ha önkényesen
kijelölünk egy felbontási szintet a számukra. A felbontási szint a mérési helyzetből,
vagyis a kommunikációból származik: közismert jelentéseket használunk a státusok
megnevezésére. Mivel az emberek státusokban gondolkoznak ez a megnevezés elvileg
mindig elvégezhető, mert minden társadalomban minden egyén tudja, hogy a többiek
hogyan nevezik őt. Például: „Én nő, kalauz, vidéki………….stb. vagyok.” Ezek a
besorolások az adott egyén felbontási szintjei, ami alatt már nem képes társadalmilag
érvényesen definiálni magát.
58
58
A felbontás tehát mindig kommunikatív, és ezért nem az egyéné, hanem a
társadalomé. Hiába mondja például egy vidéki kalauznő, hogy ő dzsainista is,
amellett, hogy kalauznő, ebből semmit sem fognak megérteni a partnerei és ezért ő
dzsainistaként számunkra nem is fog létezni. Továbbá önmeghatározásként hiába
mondja azt, “hogy néha úgy érzem, mintha tábortűz égne őszi éjszakákon”, mert akkor
is hülyének nézik, ha történetesen észreveszik, hogy ez egy idézet a Toldiból.
Egyszerűen nem jelent pozíciót a lelke, vagy az emlékei, stb. És akkor még nem
beszéltünk azokról a kommunikálhatatlan tartalmairól, amelyek mint egyént –
legalábbis számára – definiálják őt, de társadalmilag irrelevánsak.
Minél érzékenyebb a felfogó apparátus, annál finomabb különbségeket képes a
státusrendszerben érzékelni, annál nagyobb a felbontása. Ami felbontási szintje alatt
van, az egyszerűen nem létezik, és megfordítva a cselekvők azt tekintik eleminek,
aminek nem érzékelik a különbségeit. (Az elemek érzékelhetőségének és tovább
nem oszthatóságának kritériuma)
A státushelyzet felbontása a státus minőségi vagy fogalmi összetevőjében történik meg,
mert a cselekvők számára a felbontás mennyiségi megragadása sokszor objektíve
lehetetlen. Hiába tudom, hogy elegánsabb a római Spanyol lépcsőnél, mint a
Rózsadombon, vagy Kispesten, esetleg Kőbányán lakni, ezt nem tudom mennyiségileg
kifejezni. Nem lehet megmondani, hogy egy tökéletes Van Gogh hamisítvány miért
olcsóbb nagyságrendekkel, mint a kép eredetije. Vagy milyen mennyiségi különbség
van egy pufajka és egy nercbunda között, mivel egyformán melegítenek. Nem tudom,
hogy mi a mennyiségi különbség egy rendőrezredes és egy repülőezredes, vagy egy
mentőorvos és egy klinikai orvos között. Miért rangos dolog atomfizikával foglalkozni
és miért nevetséges a meteorológia, mint foglalkozás, miközben valószínűleg a
meteorológia a nagyságrendekkel nehezebb stúdium?
Az, hogy a felsorolt ellentétekhez eltérő árak és eltérő jövedelmek – általában eltérő
pénzmennyiségek – tartoznak nem a státus mennyiségi oldalát fejezi ki, hanem a
közvélekedést, a presztízst és a belőle eredő érdekérvényesítési potenciált. A
társadalomkutatás legnagyobb korlátja éppen az, hogy a megragadhatatlan szociológiai
minőségek tengerében – elvileg és gyakorlatilag is – hiányoznak a minőségekhez
tartozó és bárki által bármikor rekonstruálható mennyiségek. És ezen a statisztika
elvileg sem képes segíteni, mert csak gyakoriságokat képes összeszámolni, amelyek
semmit sem árulnak el a minőségről.
A státus fogalmi felbontása tehát kikerülhetetlen szükséglet a társadalomkutatásban és
a mérésben, mert fogalmilag képesek vagyunk olyan kicsiny státuskülönbségeket is
megnevezni, amelyeket lemérni nem tudunk. Ki tudjuk választani fizikailag két
teljesen azonos szövet közül éppen azt, ami most divatos, szemben azzal, ami elavult;
vagy ugyanabban az épületben két, építészetileg azonos minőségű lakás közül azt, ami
társadalmilag jobb – és ezért drágább is –, mert – mondjuk – távolabb van a közösségi
szemétledobótól.
Ezen a ponton előre kell utalnom a VII-ik, valamint a IX-ik axiómára, mivel ezek
szoros kapcsolatban vannak a most tárgyalt IV. axiómának a körülírt tartalomra
vonatkozó előírásaival, amelyek teljesülésével az elemi részek konkrét tartalmat
kapnak.
V. Az alkotórészek idealizálása
59
59
A státus fogalma természetesen erősen idealizált. Elsősorban azért, mert időben nagyon
merev, szemben a valóságos státusok pillanatról pillanatra való változásával. A
társadalmi rétegződés elméletében a státust ma kifejezetten arra használják, hogy az
egyének és a társadalom invariáns viszonyait képezzék le. Ezen a mobilitás lazíthat, de
alapjaiban nem változtat. Számomra a státus sokkal efemerebb: ha egy színész főz
magának, akkor szakáccsá válik, ha autót vezet, gépkocsivezető lesz, ha betéti
társaságot hoz létre önmaga menedzselésére, akkor könyvelő lesz és üzletember, stb.
Számomra az invariancia nem a mérési megalkuvásból származik – vagyis abból, hogy
egy ennyire részletes státusfelmérés kivitelezhetetlen –, hanem abból, ha egy pillanatrólpillanatra
változó státushelyzetből invarianciák vezethetők le.
Idealizáltságra vezet az is, hogy a státus alkotórészeit (a javakat, a tudást, a hatalmat)
nem tudjuk minden lehetséges és tényleges fajtájában számba venni. Felírjuk, hogy
valaki egyetemet végzett, de nem tudunk semmit arról, hogy képes-e ápolni beteg apját,
vagy megjavítani a mosógépet. Képes-e haszonnal befektetni megtakarításait, vagy
bedől valamilyen bóvli kötvénynek, stb. Valakiről tudjuk, hogy munkahelyén beosztott,
de nem tudjuk, hogy szexuálisan milyen hatalma van a főnökén, vagy zsarnoka-e a
gyerekeinek, stb. Semmit sem tudunk arról a tudásról, aminek alapján megérthetnénk
életvezetését. Nem tudunk semmit arról, hogy az egyének értékrendszere hogyan
értékeli föl vagy le azt a tudást, hatalmat, javakat, amivel rendelkezik. Egyáltalán hol
van a pontos határvonal a státus szociálpszichológiája és tényszerű, pontos szociológiai
érvénye között. Mindez oda vezet, hogy hol nagyon alá, hol nagyon fölé becsüljük az
egyén tényleges státusát. Sokáig sorolhatnánk azokat a hiányokat, amelyek az
idealizáció tartalmát adják, és egyben szükségessé teszik a kifejtő közelítés
kritériumának kimondását. A szociológia egy meredek lejtő alján áll, és még nagyon
távol van a csúcstól.
VI. A státusok összeillesztése: a csere
A státus tartalmának körülírása – a kvantifikálás és a konstituálás után –a három elem
összegzésével fejeződik be. Valamilyen módon ugyanis a státusban egyszerre kell
kezelni a javak, a tudás és a hatalom egymástól független mozzanatát, mert minden
cselekvés ráfordítással vagy áldozattal jár. Ez azt jelenti, hogy a cselekvők csak
valamilyen státusfeleslegükért cserébe juthatnak hozzá a számukra fontos státushoz
vagy státus összetevőhöz. Ha ez nem így lenne, akkor semmi sem indokolná, hogy
társadalomban éljenek. A relatív státushiány az, ami egy egyedet vagy csoportot
bekapcsol a társadalmi cselekvések áramába, feltéve, hogy amiből feleslege van, az
kell valakinek. A cselekvő javakat, tudást vagy hatalmat kínál másfajta javakért,
tudásért, hatalomért. Természetesen figyelnie kell arra, hogy miközben nyer valamit,
elkerülhetetlen vesztesége ne legyen nagyobb a feleslegénél, vagy ne veszítsen el
olyasmit, amire szüksége van. A mindennapi ember általában könnyedén megküzd
ezzel a feladattal, de igen nehéz modellezni azt, hogy valójában mit csinál. Elég a
tudomány tehetetlenségét azzal illusztrálni, hogy még ma sem tudjuk tökéletesen leírni,
hogy miképpen lélegzünk.
A tudás, a javak, és a hatalom társadalmi jelentőségüket illetően – bármennyire is
inhomogének keletkezésüket és természetüket tekintve – homogének, mert a
társadalom működésében csereeszközként forgalmazódnak. Amikor kihúzatom a
fogamat, akkor a fogorvos tudása és tárgyszerű közreműködése ugyan teljesen
más, mondhatnánk inkompatibilis az én szociológiai tevékenységemmel és
fogfájásommal, de mivel a fogorvosnak javakra vagy tudásra, vagy hatalomra van
60
60
szüksége, ezért ha én rendelkezem ezek közül valamelyikkel, akkor végbe mehet
kettőnk között a fogorvosi tevékenység, és az említett értékek cseréje.
A folyamat Smith, Marx, Durkheim, stb. óta közismert: a javak, a tudás és a
hatalom jelentésteli entitások, minőségek, amelyek eredendő inhomogenitásuk
ellenére a cserében homogén pénzként funkcionálnak, ezért mennyiségük
alapvetően fontos az egyedek számára.
V II. A státus kategóriái
A holisztikus és kategoriális megismerés kritériuma szerint, ha létezik társadalmi státus,
akkor annak olyannak kell lennie, hogy az összes társadalmi tárgyat valamiképpen alá
tudjuk rendelni. Ha a szociológiai megismerés tárgyait a legegyedibb szintről elindulva
kezdjük csoportosítani, a csoportokat pedig igyekszünk nagyobb csoportokba
összevonni, akkor három kategóriára bukkanunk.
1/ A történelem elmúlt századai alatt igen sok társadalom vált ismertté. Ezek felületes
áttekintése is azt mutatja, hogy vannak olyan vonásaik, amelyek minden társadalomban
felelhetők, tulajdonképpen már az állati társadalmakban is. Minden társadalom intenzív
kapcsolatba kerül természeti környezetével, vagyis olyan eljárások tárgyává teszi azt,
amelyek természeti törvények alapján nem történhetnének meg. Az eljárások javakat
eredményeznek, vagyis a természeti környezet olyan részeit, amelyekhez jelentések
fűződnek. A kapcsolatnak három fő formája van: a fogyasztás, a termelés és a tudás.15
2/ A tudásnak kiemelt szerepe van, mert feltétele magának a jelentéstulajdonításnak is,
tehát bizonyos mértékig megelőzi a természettel való emberi kapcsolatteremtést. A
tudást tehát ki lehet emelni a javak köréből. Mindaddig, amíg nincs tudás, nincs
jelentéstulajdonítás sem, és ennél fogva legfeljebb állati színvonalú lehet a természettel
való kapcsolat.
3/ Az ember természeti környezetébe a többi ember is beletartozik. Az embernek
emberhez való viszonya éppúgy lehet javakat, mint tudást eredményező, azonban az a
minőségi különbség, amely az élő és élettelen tárgyak valamint az emberek között van,
szükségszerűen megjelenik az emberek közötti kapcsolatban is, mert bonyolultabbá
teszi a kölcsönhatást. Ezért az ismert társadalmak mindegyike különleges eljárásokat
alkalmazott az emberi kapcsolatok jelentésteli kezelésére. Ezeket az eljárásokat
együttesen hatalomgyakorlásnak, vagy röviden hatalomnak nevezzük. A javak
megszerzése és a hatalom gyakorlása egyaránt tudást tételez fel, amelynek tartalmi
kiterjedése azonban a saját önmozgását is követi, azaz nem marad meg puszta
praktikumnak, ezért is lehet harmadik jellemzőként minden társadalom alapjává tenni.
Az egyedeknek az említett három kategória szerinti összehasonlítása a mindennapi
tapasztalat szerint a különbségek igen széles skáláját hozza létre. Sőt, túlságosan is
kaotikus és sokféle különbséget mutatnak. A szociológia egyik feladata éppen az
lenne, hogy a különbségeket lényegi vonásaikra redukálja és elméletileg
értelmezze.
Összefoglalva azt állítom tehát, hogy a státus három kategóriából – J, T, H –tevődik
össze, amelyek mindegyikének gyakorlatilag végtelen sok eleme van, valójában
felölelik az összes szociológiailag érzékelhető tárgyat és jelenséget. A státus így
egyszerre holisztikus és kategoriális.
15 Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához
61
61
V III. A státus elemeinek szintézise
A három konstituált elem mennyiségei homogének, mert mindhárom ugyanazon a
felbontáson (a státus fogalmi felbontásán) jött létre, és az ismeretlenekre kapott
mennyiségek mind lineáris egyenletrendszerek megoldásai. A három konstituált elem
három koordinátát határoz meg. Ennek távolsága az origótól a státus.
I X. A státus konstituálása
A státus körülírt tartalmának a státus fogalmi felbontása szükséges, de nem elegendő
feltétele. A státus egy elemének a megkonstruálásához hozzá tartozik egy kategória
fogalmi felbontása is, valamint az egyedek eloszlása a státus és a kategória fogalmi
felbontása szerint.
A kvantifikáció során a kutató az általa helyesnek tekintett jelentéseket gyakoriságokkal
látja el, majd kísérletet tesz arra, hogy kialakítsa az elemi társadalmi tényt egy
kereszttábla formájában, amely két önkényesen kialakított változót tartalmaz: az egyik a
státusok felbontását fogalmilag fejezi ki, a másik pedig egy státuskategóriát – pl. a
hatalmat – méri szintén önkényesen választott terminusokban. Az így kapott A
mátrixot egy egyenletrendszer együtthatóinak tekinti, majd megoldja az
egyenletrendszert. Ezzel megkapja a J+T+H  S rendszer egy konstituált elemét.
Két különböző fogalmi felbontásra épülő – például J – konstituálásról így azonnal
eldönthető, hogy egyenlő-e vagy sem. Egy változónak két konstituálása akkor
egyenlő, ha a konstituáló számokat tartalmazó két vektor elemről elemre egyenlő.
Ha mondjuk a jövedelem két konstituálása nem egyenlő, akkor megvizsgálható, hogy a
hiba hogyan függ a fogalmi felbontástól, valamint a fogalmak alá besorolt elemektől. A
számítógép lehetővé teszi, hogy egyénről egyénre változtassuk a fogalmi felbontást
vagy a besorolást, esetleg mindkettőt. A szimuláció bemenetén tehát az adatok
átalakítása folyik, kimenetén pedig a két vektor közötti távolság csökken vagy nő.
Ezáltal mennyiségileg explicitté válik, hogy két különböző konstituálás pontosan
mely adatokban és fogalmakban különbözik, és ezáltal vita tárgyává tehető hogy
mi lenne a helyes eljárás, illetve egymással versengő empirikus pozíciók
alakíthatók ki.
A státus körülírt tartalmának kifejtése a státus és a kategória által képzett
egyenletrendszer megoldásával, azaz a státus és a kategória konstituálásával fejeződik
be. A körülírt tartalom tehát az egyedek két fogalmi felosztásán képzett
gyakorisági mátrix segítségével megoldott egyenletrendszer. Mivel három
kategóriát különböztettünk meg, ezért a státus körülírt tartalma végezetül három
kifejtés összege.
X . A státus közelítő jellege
A felbontási szintek finomságuk és tartalmuk szerint természetesen nagymértékben
ingadozhatnak egyénről egyénre, és ez alapvető ismeretelméleti gátat szab a
státusrendszer közös nevezőre hozásában16. A feladat megoldása egy lépésben
lehetetlen, mert sok a bizonytalanság, a félreértés, összeegyeztethetetlenség és a
határozatlanság a kommunikációban, vagyis végső soron a legjobb státuskészlet is
16 P.Bourdiou:L’Opinion publique n’exeste pas. Les Temps Modernes, 1973, január, pp. 1292-1309.
62
62
önkényes és hibás lesz. De a lényeg nem abban van, hogy megtalálja-e a kutató az eltérő
felbontások egyetlen helyes és objektív ekvivalencia rendszerét. Ami fontos, az, hogy a
felbontások összerendezése bárki számára megismételhető legyen, vagyis két
különböző felbontás esetén mindig meg lehessen mondani, hogy mely besorolások
okozták az eltérést. (A hibák és a javítás kalkulálhatósága, vagy
algoritmizálhatósága.) Tehát első közelítésben nem azt kell keresni, hogy miben
gondolkozunk azonosan, vagy helyesen, hanem azt, hogy mi az eltérések oka. Többek
között a statisztikai megközelítés azért is helytelen, mert egy ilyen hibaszelekció
lehetetlen, mivel a statisztikus szemléletben nincs helyes és helytelen adat,
pontosabban minden adat részesedik valamilyen mértékben a hibából.
1992-ben a javakat a megkérdezettek saját jövedelmével definiáltam. Az egyén hatalmi
helyzetét a munkamegosztási rendszerben betöltött vezetői pozícióval határoztam meg.
Az egyén tudásszínvonalát iskolai végzettségével igyekeztem lemérni.
Nyilvánvalóan egyik megközelítés sem teljes, inkább primitívnek nevezhető:
lehetőségeim csak azt engedték meg, hogy a jóval nagyobb kört kitöltő JTH
objektumokból csak a legfontosabbakat, és a legkönnyebben mérhetőket válasszam ki.
Mindazonáltal kevéssé valószínű, hogy az általam kiválasztott jelentések alapján a
tényleges helyzetnek ellentmondó mérési eredmények születtek volna. Inkább arról van
szó, hogyha meg akarjuk mérni egy folyó áramlási sebességét, akkor ehhez nem
szükséges a teljes víztömeg megfigyelése, elegendő, ha a folyón úszó fadarabokat
tekintjük. Vagyis a mérési eredményeket akár nagymértékben is lehet majd pontosítani,
maga tendencia nem fog lényegesen megváltozni. A jelenlegi kutatási fázisban a mért
adatokat nem is akarom másra felhasználni, mint annak bemutatására, hogy miként
lehet a státust megkonstruálni.
2. A státus következményei
Legyen a valós számok 0-1 intervalluma egy függvény értelmezési tartománya és
értékkészlete. A h függvény segítségével az értelmezési tartomány minden eleméhez
egyértelműen hozzárendelhető egy távolság, amely megadja, hogy a h függvény
valamely pontja milyen magasan van az X tengely felett. Természetesen ez az
elméletileg megadott függvény tartalmilag most teljesen üres. Törekvésünk az, hogy
keressünk egy olyan tapasztalati függvényt, amely kielégíti a fenti elméleti előírásokat.
A státus mérési utasításaival és problémáival az 1. fejezet foglalkozott. A mérés
végrehajtása után a h függvényt a következő lépésekben konstruáljuk meg.
A konstituálás eredménye
A társadalmi státus 1992-ben, a  mátrix:
J T H Távolság az origótól
Elit -1,9759 4,2730 0,0956 4,7087
Irodai 1,3361 13,2272 -43,0099 45,0177
Munkás 27,0096 -15,5291 50,0902 58,9890
Paraszt -48,2518 2,9767 -5,8392 48,6949
Forrás: Az MHB vizsgálat adatai felülvizsgálva
Az ábra a státus konstituáló mennyiségeit mutatja négy státuscsoport, valamint három
státuskategória (JTH) szerint. Ha egy másik vizsgálatban a “Paraszt” csoportot nem a:
63
63
p  [-48; 3; -6]
vektor jellemzi, akkor a két vizsgálat nem kompatibilis a parasztokra nézve. Két
vizsgálat akkor kompatibilis, ha azonos státus és kategoriális felbontás mellett a
konstituáló vektorok azonosak.
Az eredményeket elemezve észre kell venni, hogy többféle továbblépési lehetőség is
van:
– A státuscsoportokat konstituáló J,T,H számokat tekinthetjük koordinátáknak;
– Az elemi státusokat gyakoriságokkal láthatjuk el.
A kifejtésnek ezen a pontján azonban helyesebb az első megoldást választani, mivel
hosszadalmas tartalmi és matematikai fejtegetés szükséges annak belátásához, hogy az
általunk definiált státus – ami az origótól számított távolság – a státus elemeitől függőn
többféleképpen is előállítható. Ugyanis ha ugyanazon távolsághoz tartozó JTH
koordinátákat permutáljuk, akkor egy státushoz tartalmilag 3 különböző JTH
összetételű réteg tartozik. Ez tehát azt jelenti, hogy látszatra tejesen eltérő helyzetű
rétegeknek azonos a státusa, mert például az alacsony hatalmi státust magas jövedelem
kompenzálja a távolságban vagy fordítva. Ez messze vezető vitákra ingerelné az
olvasókat.
2.1 A státuscsoportok – rétegek – koordinátái: a társadalom térfogata I.
Ha az elemzési cél az, hogy a társadalmi státust a legösszevontabb, tehát
legabsztraktabb szinten vizsgáljuk, akkor elegendő a  mátrix elemzése. A státus
sokértelmű szó. Ezen az általános szinten a társadalom állapotát értjük alatta. Ez azért
is indokolt, mert a később kifejtendő társadalmi termodinamikában az állapotjelzők
egyike az  mátrix alapján kiszámolható társadalmi térfogat. Mivel a konstituáló
mennyiségeket lineáris egyenletrendszerek megoldásaként kaptuk, ezért az  mátrix
sorai vektorok, amelyek a státustér egy-egy pontját adják meg. A pontok ismeretében
értelmezni lehet két státuscsoport (természetesen a státustér origója is szimbolizálhat
egy réteget) távolságát:
2
1 2
2
1 2
2
D  ( j1  j2 )  (t  t )  (h  h )
A távolság olyan egyenes szakasz, amely a státustér két pontját köti össze. Ha a
szakaszok összefüggők, vagyis bármelyik szakasz végpontja egy másik szakasz kezdete,
akkor egy lineáris alakzatot kapunk. A legegyszerűbb háromdimenziós (vagyis a
három státuskategóriának megfelelő) lineáris alakzat a tetraéder. A tetraéder
térfogata a csúcspontok koordinátáival kifejezve:
3758,578
1
1
1
1
6
1
4 4 4
3 3 3
2 2 2
1 1 1
  
j t h
j t h
j t h
j t h
V
Forrás: u. a.
2.2. A társadalmi folyamatok gyorsulása: szabadesés a társadalomban
64
64
Sokféle társadalmi folyamatot ismerünk, és ezeknek sokféle felfogása van. Az
egyértelműség kedvéért definiálni kell, hogy mit értünk társadalmi folyamat alatt.
Definíció: A társadalmi folyamat olyan tömegjelenség, amelyben meghatározott cél
érdekében nagyszámú egyén egymástól függetlenül vesz részt, és a részvétel időben
változó módon megy végbe.
Mondjuk a lakosság beoltása himlő ellen (Lásd USA, 2002. szeptember-október)
társadalmi folyamat, mert definiált a cél: az oltás megszerzése; tömegjelenség, mert
260 millió embert kell beoltani; és az emberek saját maguk döntenek arról, hogy mikor
és hol veszik igénybe az oltást. Nyilvánvaló, hogy nem egy perc, óra, vagy nap alatt
megy végbe a folyamat, hanem hónapokig, ha nem évekig fog tartani az oltás.
Ez a definíció azonban erősen idealizált kijelentés, mert szigorúan véve szinte sohasem
teljesül. Például nem lehet kizárni, hogy egy családban valaki egyedül dönt a
családtagoknak az oltásban való részvételéről, ezután a családtagok együtt mennek el az
oltóhelyre, és ugyanabban az időpontban kapják meg az oltást. Ez a definíció tehát az a
fajta kijelentés, ami hasonlít a határérték matematikai fogalmára: pontosan csak
egyfajta határesetben igaz, amit azonban a valóságos esetek jól közelítenek.
Definíció: Abban az esetben, amikor valamilyen társadalmi tömegjelenség teljesen
kielégíti a társadalmi folyamat definícióját, társadalmi szabadesésről beszélünk.
Ez alatt egy lényegében befolyásolhatatlan folyamatot értek, amelynek bizonyos
tulajdonságai állandóak. Megvilágító lehet egy párhuzam a fizikai szabadeséssel. Ez is
idealizáció, mivel eltekint a közegtől, a levegőtől, valamint a közreható tömeg
nagyságától, és attól a magasságtól ahonnan a tárgyat leejtik. Ezeknek ugyanis
közönséges Földi körülmények között elhanyagolható szerepe van. Könnyű azonban
belátni, hogy vízben egészen másképpen süllyed el egy lapos kő, mint ahogyan a
levegőben zuhan.
A társadalmi szabadesést hasonló módon befolyásolja a környezet. Sőt itt gondot okoz
az is, hogy a folyamat absztrakt jellege miatt azt is nehéz eldönteni, hogy szabadesésről
vagy egy egészen más jellegű gyorsulásról van-e szó. Ezért, amikor a társadalmi
folyamatok gyorsulásának szabályszerűségeit vizsgálom, az a cél vezet, hogy
kimutassam: létezik egy gyorsulásérték a többi között, amely a folyamat fajtájától
függetlenül állandó ugyanabban a társadalomban. Megállapítottam ugyanis, hogy a
társadalmi státusokat egy olyan erő állítja a helyükre, amely a JTH rendszer centrumától
távolodva gyengül. Ez az erő az egyedek között ható tömegvonzás. Ennek az erőnek a
következménye a g gyorsulás, amelynek állandónak kell lennie, mert az egyedek
tömegének a következménye. Van egy mérési eredményem arra nézve, hogy a
társadalomtól függetlenül is állandó a g, feltéve, hogy a társadalom tömegtársadalom.17
Ez arra a feltevésre indít, hogy a társadalmak R sugara és M tömege nem független
egymástól, hanem egyenes arányban változik. Ez magyarázhatja ugyanis azt, hogy a:
R2
g  GM
17 A tömegtársadalom definíciója: N>>60,22.
65
65
összefüggés ellenére a g állandó. Amikor magyar adatokat használok, akkor erre a
feltevésre természetesen nincs szükség, csak ha például a Dow Johns index adatait
használom.)
Mivel kísérleteket nem végezhetek (gondoljunk például a Galilei által végzett lejtős és
ejtéses vizsgálatokra), közvetlenül nem tudom kimutatni, hogy ez a gyorsulás létezik.
Csak azt tehetem, hogy több különféle típusú esetben kiszámítom a gyorsulást,
feltételezve, hogy azt a tömegvonzás idézte elő. A számítások során hol közvetlenül
felhasználom a szabadesésre vonatkozó képleteket, hol pedig indirekt módon a modell
értelmezéséből következtetek arra, hogy a kapott gyorsulás a szabadesés gyorsulása.
Némely esetben mindkét eljárás elvégezhető. Ennek az a hátránya, hogy mit sem tudok
mondani az alkalmazott gondolatmenet körülményeiről, a vizsgált jelenség
tisztaságáról, vagyis, hogy alkalmanként nincsenek-e olyan zavaró tényezők, amelyek
az eredményeket megváltoztatják. Például látni fogjuk, hogy ugyanazon modell alapján
kiszámolt g érték hol az állandóval egyenlő, hol eltér attól. Ez annak az eredménye,
hogy csak megfigyelések állnak a rendelkezésemre, nem pedig kísérletek. Úgy vélem,
hogy itt csak a statisztika segít: ha a szabadesés feltételezésével számított értékek
statisztikailag szignifikáns többsége a várt állandót adja, akkor ez bizonyíték amellett,
hogy az állandó létezik.
A társadalmi folyamatok matematikai szempontból függvények, amelyeknek
értelmezési tartartománya az idő, értékkészlete pedig általában létszám vagy létszám
arány. A társadalmi folyamatok grafikonja – ezekhez a függvényekhez többnyire
grafikon formájában lehet hozzájutni – két, már értelmezett alapmennyiséget tartalmaz:
az időt és a hosszúságot, mivel például a beoltottak létszámát leíró természetes számok
részei a valós számoknak. Amikor nem létszámról van szó, akkor is vagy természetes
számokat vagy valós számokat találunk a függvények értékkészletében, ezek pedig
közvetlenül megfeleltethetők a számegyenesnek, és így értelemszerűen hosszúság
jellegűek.
Az idő-hosszúság függvények azonban út-idő függvények, ezért értelmezhető rajtuk a
mechanikából ismert idő szerinti első és második derivált: a sebesség és a gyorsulás.
Ennek megfelelően csak a függvényillesztés módjától, valamint a függvények
tulajdonságaitól függ, hogy mi lesz a gyorsulás értéke.
A tőzsde tömegfolyamatai
A BUX index adatai alapján a következőkben megmutatom, hogy az index napi
ingadozása milyen gyorsulást eredményez. Az értékkészlet itt nem létszám jellegű,
hanem átlagár, amit természetes számokkal fejeztek ki.
2002. 06 03-án a BUX index 10 órától 12:29-ig tartó szakasza – a véletlen zajtól
eltekintve – hasonlít egy sinus hullám felére. (Az ábra léptéke 0,01 mm = 1,7769 sec.
Ez azért fontos, mert a két tengelyt azonos léptékre kell átszámítani.) Mivel a függvény
66
66
idő-kitérés típusú, megkíséreltem egydimenziós hullámot illeszteni rá, amelynek
képlete:
K  Asinat   
Ahol:
T = 17876 sec; t = 4469
K = kitérés
A = a kitérés maximuma = 4437
ω = a körfrekvencia 0,000351  2 
T
w 
 = kezdeti fázisszög (rad) = 0
Az illesztés eredménye: a két görbe erős, 95%-os regressziót mutat.
-500
0
500
1000
1500
2000
2500
3000
3500
4000
4500
5000
0 2000 4000 6000 8000 10000
Forrás: A jó tőzsde.xls
A K második deriváltja:
K  0.000546*sin(0,000351*t)
Ennek akkor van maximuma, amikor t = T/4. Ekkor:
g = -0,00054
Ugyanerre az eredményre jutunk, ha felhasználjuk, hogy:
g = Aω2
g = 0,0005 m/sec2
A következő esetben megmutatom, hogy a g = állandó érték akkor is megkapható, ha
közvetlenül a szabadesésre vonatkozó összefüggésből indulunk ki.
A BUX index 2002. 06. 25-i alakulása.
67
67
Az ábrán látható, hogy az index értéke kisebb-nagyobb ingadozással a nap folyamán
szinte állandóan csökkent. Ha egyenest illesztünk az adatokra, akkor a következő képet
kapjuk:
y = -0,3454x + 4094,5
R2 = 0,9989
0
500
1000
1500
2000
2500
3000
3500
4000
4500
0 2000 4000 6000 8000 10000 12000 14000
A vízszintes tengelyen nem a teljes időintervallum szerepel, hanem csak az a szakasz,
amíg az index változása viszonylag jól közelíthető egyenessel: ez negyed 11-től 16
óráig tartott. Az x tengelyen e két időpont közötti idő van feltüntetve
századmilliméterekben. (1 mm/100 = 1,89 sec.) Ha a BUX index változását út-idő
folyamatnak tekintjük, akkor az y tengelyen a 4050 mm/100-es magasságból
„elengedett” BUX index az
s = -0,3454x+4094,5
egyesen, mint úton „gurult” le. Jelölje h a kiinduló magasságot, ekkor a fenti diagram hidő
típusú út-idő diagram. Legyen a vizsgált lejtő profilja a következő derékszögű
háromszög:
68
68
A h az AOB derékszögű háromszög magassága (h = 4050 m, mert a g értékét m/sec2 –
ben akarom megkapni.), s az átfogója. A t0 időpontban indítsunk el egy golyót a lejtőn!
Ekkor a golyó gyorsulása:
sin * 2
2
t
g s


ahol:
sin h / s a lejtő meredeksége = 0,1920;
t = a gurulás időtartama = 20 700 sec
Az összefüggésben szereplő s befogó a Pithagorasz tétellel kiszámítható az ismert h és t
mennyiségekből, a sinus alfa pedig = h/s. Innen:
g = 0,0005 m/sec2
A szociológiai inga: a közvélemény változásának gyorsulása. A fizikai ingamozgás
d imenzióanalízise: A hasonlósági invariáns
Az inga idő-kitérés egyenlete elég bonyolult. Helyette a gyakorlati fizikában is a
következő közelítést használják, amely 70-s kitérésig 1% -os pontosságú:
(**)
g
T  l

2
16
1
2
0 


   
ahol:
T = a periódusidő;
0 = a legnagyobb kitérés;
l = az inga hossza;
g = a nehézségi gyorsulás.
Ezekre a tényezőkre elvégezve a dimenzióanalízist a következő hatványszorzatot
kapjuk:
T g
B l2 
69
69
Bármely (45-os kitérésű) fizikai inga adatait behelyettesítve a B állandó marad, és
értéke: (T = 2,083 sec; l = 1 m; g = 9,8066): 0,02350. A szociológiai inga modell tehát
akkor alkalmazható, ha B értékét változatlanul hagyja.18
A szociológiai inga izomorf tényezőinek előállítása: a közvélemény vizsgálata
A TV 2 Napló című vasárnap este jelentkező műsora rendszeresen megszavaztatja
közönségét a legkülönbözőbb kérdésekről. A szavazás csütörtökön kezdődik 0-0
állásból: itt a számok a kérdésre adható Igenek és Nemek százalékos arányát jelentik.
A műsor ideje alatt is folyik a szavazás, és a vélemények eloszlását időről időre
bemutatják. Az adásidő régebben kb. 1, az utóbbi időben 1,5 óra.
Feltűnt néhány esetben, hogy még az adás ideje alatt a vélemények változásának iránya
megfordul. Mondjuk, legyen az Igenek és a Nemek százalékos arányainak egyik
sorozata a következő:
25/75, 24/76, 23/77;
majd folytatódjon így:
24/76, 33/67, 35/65, stb.
Látható, hogy a legnagyobb Nem 77 % volt, majd csökkenni kezdett, és egyúttal az
Igen természetesen növekedésnek indult. Az ilyenfajta mozgás kézenfekvő
analógiájaként az inga kínálkozik, amely egyik szélső helyzetéből: az A pontból
elengedve elindul, majd átmegy a B, C, D, F…N pontokon (ahol N a másik szélső
pont), majd fordított sorrendben végighalad az …..F, D, C, B, pontokon, és eléri
korábbi szélső helyzetét az A pontban.
A fenti két sorozathoz többféle megfeleltetés létesíthető. Ezek közül én azt
választottam, hogy képeztem az Igen/Nem hányadost, majd annak arcus tangensét.
Ezáltal egy olyan egyértelmű megfeleltetést kaptam, amely az Igenek és Nemek
arányához egy szöget rendel. Ezt a szöget egy szociológiai inga kitérési szögének
tekintettem. A tangens függvény 0 és 90 között változik. (A 90-hoz tartozó érték
nincs értelmezve, de tetszőlegesen megközelíthető.) Ez azt jelenti, hogy az Igenek és a
Nemek arányának változása egy olyan ingával írható le, amelynek két szélső helyzete
között 90eltérés van. Ekkor az inga kitérése φ0 = 45.
18 A szociológiai inga hasonlóságának ellenőrzése. A mérési hibák kiküszöbölése érdekében átlagokat számítottam.
Ezekkel az átlagokkal kiszámítva a hasonlósági invariánst 0,02417-et kapunk, ami 3%-os hibát jelent a fizikai inga
tényezőiből számított B értékéhez képest.
70
70
Tekintsük a vélemények ingáját matematikai ingának! Legyen az inga felfüggesztési
pontja a O pont, amely egy tetszőlegesen felvett függőlegesre illeszkedik. A O ponttól
jobbra és balra mérjünk fel lefelé 45-t! Ekkor két félegyenest kapunk, amelyekre
felmérve az inga tetszőleges hosszát megkapjuk az A és az N pontot, vagyis a
matematikai inga lengésének két szélső pontját. Ezeket egymással összekötve kapjuk az
AON háromszöget, amelynek AN oldalát felezi az O pontra illeszkedő merőleges. A
felezőpontot jelölje M! Így az AON szög 90, az MON szög pedig a definíció miatt
45. Ebből az következik, hogy az AOM szög is 45, valamint az AON háromszög két
egyenlőszárú, derékszögű háromszögre oszlik. Természetesen az AO = AN = R sugarú
kör is megrajzolható az A és N pont között: ezen mozog a vélemények változását
követő inga. Úgy tekintjük, hogy az ingát az A pontból engedjük el, ahonnan elleng Nig,
majd vissza A-ig. Ez az út egy periódus, amelynek a megtételéhez szükséges idő a
periódusidő: T.
A gyakorlatban természetesen semmi sem garantálja, hogy az ingát éppen akkor
mutatják meg nekünk, amikor A-ból elindul, vagy megérkezik N-be. Általában az inga
valahol az AN ív valamelyik pontjában mutatkozik először, és hol A-tól látjuk mozogni
N felé, hol fordítva. Szerencsés esetben látjuk megtorpanni, és irányt változtatni is.
Véletlenszerűen oszlik el az is, hogy mekkora út – időköz – megtétele után mutatják
meg. Ezeknek a hiányoknak azonban nincs jelentősége, mert minden közlés két adatból
áll: az inga adott időpontbeli (t) kitéréséből ().
Ha az AON háromszög AN oldalával párhuzamos, az origón átmenő egyenest az
időtengelynek tekintjük, az OM merőlegest pedig az y tengelynek, akkor az AN körív
egyenlete egy másodfokú egyenlet lesz:
t2  y2  r2
Ugyanakkor:
y
tg  t
Innen:
2 r 2
tg
t  t 

71
71
Ebből már látható, hogy  az idő másodfokú függvénye. Mivel mértem a kitérésekhez
tartozó időt, lehetővé vált, hogy nagy pontossággal másodfokú függvényt illesszek a
mért idő-kitérés adatokra. (A kitérést nem fokban, hanem radiánban kell számolni!)
Természetesen minden szavazás más és más függvényt fog eredményezni. Ezért – és a
periódusidő kiszámítása érdekében is – a kapott függvényeket transzformálni kell.
Toljuk el az AON háromszöget az időtengely mentén úgy, hogy a háromszög
csúcspontja az origóba kerüljön! Ez magán az ingán semmit sem változtat, viszont a
függvényen igen. Számítsuk ki az első illesztésből, hogy mekkora időtartam után (vagy
előtt) volt az inga a 45-os kitérésnek megfelelő M pontban! (A szöget és az időt az OA
szakasztól az M pont felé mértük fel.) Ha ez az időpont pozitív volt – vagyis túlhaladta
a kanonikus koordinátarendszer 0 pontját, akkor a tartamot vonjuk ki az illesztő
függvény időkoordinátáiból, ellenkező esetben pedig adjuk hozzá!
Végezzük el az új adatokkal az illesztést! Az új egyenletet 0-ra megoldva azt kapjuk,
hogy mekkora időtartam után metszette az inga íve az M ponton való áthaladás után az
időtengelyt. Röviden: megkapjuk a periódusidő negyedét. Az ábra geometriájából
azonban az is világos, hogy:
T  l 8
vagyis a lengésidő ismeretében az inga hosszúsága egyértelműen meghatározható, mivel
az MON derékszögű háromszög egyenlő szárú. Mostmár a fizikai inga (**) képletében
szereplő minden mennyiség rendelkezésre áll, kivéve a g-t. Ezt két úton is
kiszámolhatjuk.
A gyorsulás meghatározása
Az idő-kitérés függvényt polárkoordinátákra átszámítva lehetőség nyílik arra, hogy a
következő hipotézissel19 éljek:
l  g


sin

Vagyis feltételeztem, hogy az inga gyorsulását valamilyen erő okozta. A kifejezésben
csak a gyorsulás értéke ismeretlen, a többi adat vagy mérési eredmény, vagy abból
származik.
Következzen egy példa az eljárás bemutatására!
Ön szerint a III. kerületi polgármester a saját érdekében akarja kitiltani a
homoxexuálisokat a Hajógyári szigetről? TV2, 2001. 07. 15.
Óra Idő sec Igen Nem Szög
18:33 0 55 45 50,7
18:57 1440 32 68 25,2
19:22 2940 30 70 23,2
19:33 3600 29 71 22,2
19:47 4440 28 72 21,3
19 Budó:Mechanika/99.oldal.
72
72
Az adatokra a következő függvényt lehetett illeszteni:
y = 3E-06×2 – 0,0175x + 49,177
R2 = 0,9426
0,00
10,00
20,00
30,00
40,00
50,00
60,00
0 1000 2000 3000 4000 5000
A derékszögű koordinátákat átszámoltam polárkoordinátákra, és az új egyenlet alapján
új illesztést végeztem:
Diagramcím
y = 5E-08×2 – 0,0003x + 0,8553
R2 = 0,9843
-0,20
0,00
0,20
0,40
0,60
0,80
1,00
0 1000 2000 3000
A kapott függvényt deriváltam:
 107
Innen az
l  g


sin

összefüggés alapján:
g = 0,0005 m/sec
A választási részvétel gyorsulása
Az országos választás tömegfolyamat. A következőkben a 2002-es magyar
képviselőválasztáson való részvétel alapján kísérelem meg a választási folyamat
gyorsulását kiszámítani.20
Időpont: sec Részvételi arány:%
3600 0,02
10800 0,12
20 Népszabadság 60/93
73
73
18000 0,3027
25200 0,4282
32400 0,5359
41400 0,6787
46800 0,7347
Ezeket az adatokat, valamint az adatokra illesztetett függvényt ábrázolhatjuk:
A válsztási részvétel
0
0,1
0,2
0,3
0,4
0,5
0,6
0,7
0,8
0 5000 10000 15000 20000 25000 30000 35000 40000 45000 50000
Látható, hogy a görbe 11 órától 17:30-ig nagyon jó közelítéssel egyenes, vagyis a
folyamat állandónak tekinthető. Ha ezt a szakaszt kivesszük annak érdekében, hogy az
állandó nehézségi gyorsulást kiszámítsuk, akkor a lejtő modellt alkalmazva, h = 3760; s
= 23700; sin α = 0,1586.
Ekkor:
sin * 2
2
t
g s


alapján
g = 0,0005 m/sec2 .
Az eredmények értékelése
Természetesen ez az öt érték lehet véletlen egybeesés eredménye is. Mivel a társadalom
esetében a kifejtésnek ezen a pontján nem tudok kísérletezni a társadalmi szabadeséssel,
ezért csak arra van lehetőségem, hogy kerülő úton bizonyítsuk a nehézségi gyorsulás
létezését.
74
74
Tételezzük fel, hogy a mechanika kiépítésének kezdetén egy fizikusnak az az ötlete
támad, hogy a legkülönbözőbb mozgások gyorsulását számítsa ki. Sok mérést végez,
majd a gyorsulások számértékét sorba rendezi egy táblázatban. Kérdés: mit tapasztal? A
leggyakoribb makroszintű mozgás a természetben kétségtelenül a szabadesés.
Gondoljunk az esőcseppekre, a hóra, a járni tanuló gyerekekre, a falevelekre, stb. Sok
másféle mozgás is van természetesen, de nyilvánvaló, hogy a szabadesés
nagyságrendileg gyakoribb. Tehát feltételezhetjük, hogy statisztikai úton kimutatható a
g jelenléte. A g értékét három különböző módszerrel számítottam ki több különböző
mérés alapján. Az általam végzett 31 mérés adatainak eloszlása a következő:
A 0,000078-as intervallumhoz tartozó gyakoriságok
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9
10
0–0,00008
0,000081–0,0002
0,00021–0,00028
0,00029–0,0004
0,00041–0,00048
0,00049–0,00062
0,00063–0,000710
0,000711–0,000901
0,00091-0,00157
0,00158–0,0022
0,00221–0,0024
0,00241–0,00324
0,003241–0,014737
A mérési eredmények 0,00047 és 0,000548 közötti intervallumát vizsgáltam, mert ezek
az értékek fordultak elő a 0,00045 és 0,00055 közötti intervallum értékei közül: az
intervallum átlaga ekkor lenne 0,0005. Azt vizsgáltam, hogy egy 0,000078-as
intervallumot adva minden adathoz, hány mérési olyan mérési adat fordult elő, ami az
intervallumba esett? Az eredményt a fenti táblázat mutatja. A 0,0005 körüli
intervallumba 10 adat esett a 30-ból. A véletlen alapján egy intervallumba 2,3 adat
eshetne. Tehát a 9-es gyakoriság 3,9-szer nagyobb, mint amit a véletlen alapján
várhatnánk.
A korrelációszámítás is azt mutatja, hogy nincs kapcsolat a véletlen és mért
eloszlás között.
Oszlop 1 Oszlop 2
Oszlop 1 1
Oszlop 2 0,173023 1
Természetesen a mérések száma nagyon alacsony. Sokkal több adatra lenne
szükség.
2.7 A státusmunka: a helyzeti energia
Az egyedek nem a státusukban születnek, hanem oda kerülnek. Ez erőkifejtéssel,
munkavégzéssel jár. Kézenfekvő tehát, hogy egy adott társadalom státuseloszlásáról
készített pillanatképben munka fejeződik ki.
75
75
A távolság-erő függvény
4,709
45,018
48,695
0 58,989
1
2
3
4
0,000 20,000 40,000 60,000 80,000
Távolság
Erő
Definíció: A státus-történelmi erő függvénygörbe alatti területét helyzeti energiának
nevezzük, mivel azoknak az elemi munkáknak az összege, amelyek az egyedeket
státusukba emelte.21
F  0,018h2  0,058h  2,772
Mivel gravitációs erőnek tételezzük fel azt az erőt, ami a helyzeti energiát létrehozza,
ezért adatainkra egy másodfokú függvényt illesztettünk. Ha egyetlen egyedet a P
(4,709;4) pontból (a legmagasabb státusból) a P(0;58,989) pontba (a legalacsonyabb
státusba) viszünk át a köztes státusokon keresztül, akkor a végzett munkát az :
( ) 127,653
58,989
4.709
  h  Fh dh W
integrál, vagyis a görbe alatti terület fejezi ki, amelyhez azonban hozzá kell adni azt a
munkát, amely a legmagasabb státusba való felemelkedéshez kell:
127,653+14,127 = 141,78
A 14,127 tehát integrációs állandó.
Az integrálást mind a négy rétegre elvégezve az alábbi eredményeket kapjuk:
Réteg N Wi Wi*N h
3Elit 245 14,127 3461,115 4,709 1153,642
2Irodai d. 188 129,327 24313,476 45,018 8463,335
1 Paraszt 43 134,974 5803,882 48,695 2093,881
0 Munkás 582 141,780 82515,960 58,98934331,602
Teljes helyzeti
energia 1058 116094,433 46042,459
21 Egyébként figyelemre méltó párhuzam, hogy ha a legalacsonyabb réteg felemelésére fordított energiát
egységnek tekintjük, akkor a magasabb szinteken a betöltési energia arányok a következők: 2, 7…30, ami
valószínűleg csak mintavételi okokból tér el a 2,8,18,32, sortól. (A 18-as szint lehet, hogy gerjesztési
okokból hiányzik.
76
76
Átlagenergia 109,730
Átlagtávolság 43,518
m0 5042,929
A végeredményt a fenti táblázat mutatja. A teljes elit felemeléséhez az elemi munkát be
kell szorozni az elit létszámával. Ugyanezt elvégezve a többi három rétegre is, valamint
összegezve a négy réteg felemelésére végzett munkát megkapjuk a teljes helyzetei
energiát. 1992-ben az 1058 főnyi mintában teljes helyzeti energia:
EH :116094 m2 kg sec-2
A z egyén tömege
Mivel ismerjük a teljes helyzeti energiát, ebből kiszámolható az átlagos távolság és a g
nehézségi gyorsulás segítségével az egyén tömege:
W’s = átlagos helyzeti energia;
h’ = átlagos távolság.
m0 = az egyed tömege
‘ ‘ 0 W m gh S 
Innen:
m0 = 5043 kg
A társadalmi mobilitás kinetikus felfogása.
A h státusfüggvény egy adott időpontban ábrázolja a társadalom státusváltozásainak
eredményét. A társadalom mozgását ez a felfogás mintegy megfagyasztja: sem azt nem
tudjuk, hogy az adott pillanatot megelőzően hol voltak az egyedek, sem azt nem tudjuk,
hogy hová tartanak. Ez a társadalmi statika szemléletmódja.
A társadalmat azonban lehet – sőt kell – mozgásában is vizsgálni. Ez a társadalom
kinetikus felfogása, amit esetleg át lehet fejleszteni a társadalmi dinamikába abban
az esetben, ha képesek vagyunk a mozgásokat létrehozó erőket is értelmezni és
kifejezni.
A kinetikus szemléletmód a szociológiában hagyományos módon a társadalmi mobilitás
vizsgálatában fejeződik ki. Tágabb és jelentősen elmosódott értelemben a történelem
feladata lenne a társadalom kinetikus (dinamikus) leírása. A történelem azonban sokkal
inkább történetírás jelenleg, mintsem az időbeli folyamatokat kvantitatívan magyarázó
diszciplína. Az ábrázolás és a fogalmi gondolkodás sajátos vegyüléke a történetírás,
amely valamiféle kvalitatív leírást nyújt a társadalomnak az idődimenzió mentén
végbement elmozdulásáról, anélkül azonban, hogy mondjuk a kémiai típusú kvalitatív
logika és kalkulálhatóság megjelenne benne. Alapvetően egy leíró, leltározó, vagyis
nem modellező vagy magyarázó magatartásról van szó: az események, tárgyak,
térképek, ismeretek, műalkotások stb., festői tablóinak sorozatáról, amelyek azonban
töredékesek és összefüggéstelenek, mert soha sem a társadalom egészét ábrázolják,
hanem csak annak valamelyik kiválasztott szeletét. Külön tablója van a számoknak, a
statisztikának, az eseményeknek, a divatoknak, a diplomáciának, a gazdaságnak, a
77
77
művészetnek, stb. Több helyről összeszedhetjük például, hogy egy formális időpontban
egyszerre volt divatban a lüszterkabát, a gőzgép, a nacionalizmus, a valcer. A számok
táblájáról leolvashatjuk, hogy ugyanakkor mennyi lakosa volt az országnak, mennyibe
került egy kiló kenyér és hányan haltak meg tüdőbajban, vagy hány zsidó, református
vagy katolikus gyakorolta a vallását, stb., stb.. De semmit sem tudunk arról, hogy
miképpen függ össze a lüszterkabát a gőzgéppel és a valcerrel, nem is beszélve a
nacionalizmus és a tüdőbaj kapcsolatáról. Semmit sem tudunk továbbá arról, hogy a
lüszterkabát milyen stációkon át fejlődött lemberdzsekké, vagy a tüdőbajból hogyan lett
AIDS, a valcer miként vált sékké, stb. Van külön vallástörténet és technikatörténet, de
nincs arról elképzelésünk, hogy ezek vajon egymásról mit sem tudva folydogálnak
ugyanabban az országban, vagy van valami kapcsolat közöttük. Vagyis nem tudjuk,
hogy az a jórészt kvalitatív és igen kevéssé kvantitatív zagyvalék, ami most egy
történelmi kort alkot miként, milyen törvények mentén függ össze egy adott pillanatban,
és főleg milyen törvények mentén változik. Mintha az Idő egy hatalmas buldózer
lenne, ami maga előtt tolja minden társadalom össze-vissza keveredett holmijait,
hulladékait, fogalmait, eseményeit, hiteit és reményeit. A történelemfelfogás jelenleg
a nagyvárosok szemétlerakóinak állapotát mutatja, ahol az állandóan érkező utánpótlást
formálisan elteregetik a gépek.
Töredelmesen bevallom, hogy én sem vagyok képes az inhomogén társadalom
változásának egyetlen koncepcióba fogott modelljét megalkotni, amely egyszerre adna
számot a látszólagos inhomogenitás törvényszerű belső keresztmetszetéről, valamint az
átmenet törvényeiről. Utalnom kell azonban a dolgozat elején leírt gúlamodellre,
valamint a III. axiómára, amely kötelező célként írja elő a társadalom holisztikus
természetének megragadását. Mert igenis kell lennie valami belső rendnek a társadalmi
inhomegenitásban, és az is bizonyos, hogy egyik állapotát nem véletlenszerűen követi a
másik. Ha ugyanis sem a belső viszonyok, sem a viszonyokat egybefoglaló egész
megváltozása nem törvényszerű, akkor értelmetlenné válik bármilyen társadalomtudománytól
beszélni, de a tablók festegetése és az adatok fáradságos bogarászása
is feleslegessé válik. A helyes eljárás az, ha egy jól megválasztott absztrakciós szinten
az egész megragadására törekszünk, valamint arra, hogy a modell kiépítését a
konkrétság felé mindig nyitottá tegyük, vagyis mindig maradjanak elvarratlan szálak
vagy kiálló csonkok, amelyekhez lefelé haladva hozzá lehet kapcsolni az újabb szintet.
A státusváltozás tehát történelmi vagy idő dimenzióba helyezi azt a sokféleséget,
amit a JTH hármas magába foglal. A mobilitás lényege ugyanis nem abban van, hogy
hány százaléknyi betanított munkás lett szakmunkássá, vagy hány paraszt fiából lett
értelmiségi, sem abban, hogy a politikai áthallásokra figyelve lessük, hogy miként lettek
az őstermelőkből előbb tsz parasztok, majd farmerek, vagyis elsősorban nem politikai
álmokat és önigazolásokat szolgál, hanem annak az egésznek az átalakulási törvényeiről
van szó, amit az előbb történelmi szemétdombként vagy hordalékként aposztrofáltam.
A státus ebben a felfogásban egyelőre differenciálatlanul mindezt magában
foglalja, és ezért a státusváltozás mintegy mozgó, változó keretet ad a konkrét
státuselemek későbbi beillesztésére, ami távlatilag a rendezetlenül előregördülő
szeméthegyből szerkezettel bíró tárgyi, fogalmi és viselkedési halmazt hoz létre.
A mobilitás elemi modellje: a társadalmi távolság és a térfogat megváltozása
Abban az esetben, ha a mobilitásnak, mint rendszernek elemei az egyének, akiket
strukturálatlan egységnek tekintünk, akkor a mobilitás elemi modelljéről beszélünk. A
jelenségnek ezen az elemi megközelítési szintjén rétegnek tekintjük az egyének egy
adott halmazát, míg a társadalom a (közös elem nélküli) rétegek egyesítése. A réteg és a
78
78
társadalom ilyen definíciójából következik, hogy a rétegződés az egyének halmazának
(a társadalomnak) egy osztályozása, amely azt a mozgásteret képezi, amiben a mobilitás
végbemegy.
Egységnyi mozgásnak nevezzük egyetlen egyén rétegváltását, vagyis azt az
absztrakciót végezzük el, hogy minden egyes egyén (időben egyszerre vagy egymás
után) a rétegződés valamelyik rétegébe kerül. E felfogás megengedi, hogy valaki
ismételten ugyanabba a rétegbe kerüljön. Az elemi modellben a mobilitás lefolyását
véletlen folyamatnak fogjuk fel (hiszen ennél mélyebb információ nem áll
rendelkezésünkre), azaz az egységnyi mozgások (mint események) bekövetkezését a
rétegződésben véletlennek tekintjük. Tehát az össztársadalmi mobilitást ezek alapján
véletlen tömegjelenségként kezeljük.
Az A rétegnek a B rétegre vonatkoztatott mozgásmennyiségén értjük az A rétegből a B
rétegbe történő elemi mozgások számát (volumenét). Jele: mij. Az mij mennyiség
változó, amely 0 és 10000 között vehet fel értéket, mivel a mobilitást mindig a minta
elemszámával normált adatokon fogjuk vizsgálni. Felvetődik a kérdés, hogy ennek a
változónak milyen az eloszlása. Ettől függ ugyanis a mobilitás nagysága és egy sor más
tulajdonsága. A mozgások véletlen jellege azt sugallja, hogy a mobilitási
mozgásmennyiségek egyenletes eloszlásúak lesznek.
A következő részben olyan matematikai eszközt adunk, amellyel leírható a mobilitás
elemi modellje úgy, hogy a leírás egyben módot ad a mobilitási mozgásmennyiség
eloszlásának, az mij változónak az elemzésére is.
A/. A mobilitás elemi modelljének kombinatorikai leírása
Legyen az adott társadalomnak megfeleltetett halmaz H = [h1 ,h2 . . .hn] (egyének
halmaza). Ekkor a H halmaz egy osztályozása fogja az adott társadalom egy
rétegződését reprezentálni. Azaz:
H = H1  H2 ………… Hk (1)
egy k rétegből álló rétegződést reprezentál, ha:
 i  j  Hi  Hj =  (2)
Ekkor az egységnyi mozgásnak az felel meg, hogy valamely Hu osztályból (u = 1,2, . . .,
k) egy elemet egy Hv osztályba helyezünk át. Világos, hogy e művelet elvégzése után
újra a H halmaz egy osztályozásához jutunk. Ha tehát valamely két időpont közötti
összmobilitást mint egységnyi mozgások összességét fogjuk fel, akkor ez a
halmazmodellben azt jelenti, hogy a H halmaz egy osztályozásából ugyanennek a
halmaznak egy másik osztályozását képezzük.
Definiáljuk most a következő G= (P, E) gráfot:
– A G gráf P = {Pl , P2………., Pk} szögpont halmaza úgy áll elő, hogy a H halmaz adott
osztályozásában minden egyes Hj (i = l, 2,…….., k) osztálynak pontosan a Pi
szögpontot feleltetjük meg,.
– A G gráf élei az egységnyi mozgások “nyomait” reprezentálják, azaz a fenti példával
79
79
élve a Hu-ból a Hv rétegbe történő átlépés esetén a G gráfban egy (Pu Pv) élt húzunk
(vagyis a Pu-ból a Pv szögpontba vezető élt). Példaként bemutatunk egy ilyen G gráfot,
ahol a vizsgált időintervallumban az alábbi egységnyi mozgások következtek be:
(H1H2), (H1H3), (H1H4), (H1H3), (H1H2), (H3H4), (H3H2), (HlH4), (H2H4), (H1H1),
(H2H3), (H3H4), (H1H2), (H3H4)
Az előzőek alapján (a H halmaz egyik osztályozásából egy másikba való átmenet) tehát
az így konstruált G = (P, E) gráf leírja az adott időintervallumbeli összes mobilitást.
Mint az a 2. ábráról is látható, két szögpont között több azonos irányítású él (ún.
párhuzamos él) is szerepelhet, hiszen több egységnyi mozgás is történhet egy irányban
két réteg között. Ennek leírására egy áttekinthetőbb gráf modell alkalmazható, az
úgynevezett súlyozott élű gráf. Ez jelen esetben annyit jelent, hogy a gráf minden egyes
szögpont párja közötti élhez egy számot rendelünk, amely azt jelzi, hogy hány, az adott
éllel párhuzamos él van a gráfban. Ez pontosan az adott réteg pár között adott irányban
történő átlépések (elemi mozgások) számával azonos. Ha az adott réteg pár között nem
volt egyáltalán (adott irányú) mozgás, akkor a megfelelő él súlya 0. Ezzel az ábrázolási
formával az l. ábra gráfja a következő alakot ölti (Lásd: 1. ábra).
Egy G mobilitási gráf igen szemléletesen mutatja az adott időintervallumbeli mobilitást,
de például számítógépes elemzésre ilyen formában nem alkalmas. Azonban minden
ilyen gráfnak könnyen megfeleltethető a gráf úgynevezett mátrix reprezentációja, amely
a következő módon áll elő:
– soroljuk fel az MG mátrix soraiban és oszlopaiban a G gráf összes szögpontját,
80
80
– ekkor a mátrix mij eleme (az i-ik sor j-ik eleme) pontosan a G gráf (PiPj) élének súlyát
tartalmazza. Az előzőkben bemutatott példánkhoz visszatérve, az 1. ábra gráfjának
mátrix reprezentációját a 3. ábra mutatja.
Érdekes felfigyelni arra, hogy az így kapott mátrix nem más, mint az általában
mobilitási táblának ismert mátrix. Az e tábla mögött rejtőző gráf modellt azért
ismertettük, hogy érzékelhetővé váljon: ha a p1, p2, p3, p4 rétegek a JTH rendszerben az
Elit, Irodai dolgozó, Paraszt, Munkás rétegeknek felelnek meg, (amelyeket szintén
lineáris transzformációval kaptunk) akkor a mobilitás felfogható úgy, mint a
státusrendszer lineáris transzformációja.
A státusrendszert vektorok lineáris transzformációja alakítja ki:
xJAJ = bJ
xTAT = bT
xHAH = bH
ahol a AJ, AT, AH együttható mátrixokat empirikusan kapjuk meg és egyidejűek.
A mobilitást szintén vektorok lineáris transzformációja le:
Jt0 Jt1 x  Mx
Tt0 Tt1 x  Mx
Ht0 Ht1 x  Mx
ahol az M együtthatómátrixot empirikusan kapjuk, de az eredeti és a képvektorok
időben elválnak egymástól, különidejűek. (Lásd a mellékelt ábrát!)
Végeredményben csak annyi különbség van a két lineáris transzformáció között, hogy a
JTH státusrendszer kialakítása során a leképezés eredeti és képvektora egyidejű, míg a
81
81
mobilitás során t időtartam választja el őket. A t időtartamot az M mobilitási tábla (az
időbeli lineáris transzformáció együttható mátrixa) fejezi ki. Ez egyben azt is jelenti,
hogy a mobilitás a társadalmi távolságok megváltoztatásában fejeződik ki, mivel a
státusrendszer vektorainak időbeli leképezése értelemszerűen megváltoztatja a vektorok
nagyságát, és így a JTH rendszer pontjainak egymástól való távolságát is. A távolságok
megváltoztatása ugyanakkor értelemszerűen a térfogatra is hatással van, mivel a
távolságok egy zárt térbeli alakzat éleit alkotják.
III. Rész
A TÁRSADALOM TERMODINAMIKÁJA
1. A társadalom, mint termodinamikai rendszer
Akár a rétegződést, akár a mobilitást vizsgáljuk, a mai elméletek pusztán leírják őket.
Általában meg sem kísérlik, hogy a társadalmi változások dinamikájáról mondjanak
valamit, dinamika alatt azt értve, amilyen jelentést ez a szó a mechanikában, és
általában a fizikában kapott. A dinamika a változások okszerű magyarázatát jelenti
elsősorban. Másodsorban a különböző tudományok más-más módon választják meg a
változások okszerű magyarázatának eszközeit. Az empirikus szociológiában csak
elszigetelt kísérletek vannak az okszerű magyarázatra. Azért alakult ez így, mert a
társadalom holisztikus, kommunikált és rendkívül összetett rendszer. Ezeket a
tulajdonságokat már a tanulmány több helyén taglaltam.
Az említett tulajdonságokból kiindulva olyan megközelítést kerestem az okszerű
magyarázatra, amely elég általános ahhoz, hogy felölelje a holisztikus társadalom
egészét, és ugyanakkor tetszőleges elvontsági szinten alkalmazható. A társadalom
nagymértékű heterogenitása és kaotikus mozgása miatt ugyanis nem célszerű alacsony
elvontsági szinten keresni az oksági magyarázatot, mert akkor a kutatás óhatatlanul
beszűkül, és elveszti holisztikus voltát. A túl magas elvontsági szint pedig azzal a
veszéllyel jár, hogy sziklaszilárd, de semmitmondó lesz a legtárgyszerűbb közlés is.
A státus és a státus változása megfelelőnek látszik arra, hogy egy tartalmas társadalmi
dinamika közege legyen, mert a JTH összetevők a legkülönbözőbb elvontság szinteken
értelmezhetők. Vizsgálhatom például egy óvodásokból álló közösségben a játékok, az
ételek eloszlását a gyerekek között (J), kikérdezhetem őket egyszerű világképükről (T),
és elemezhetem a közöttük kialakuló dominancia viszonyokat (H). Megtehetem ezt
általános iskolásokkal, középiskolásokkal, egyetemistákkal, egy cég vagy régió
felnőtteivel, egy egész országgal, vagy az egész Föld lakosságával, ha a JTH
összetevőket egyre extenzívebben és komplexebben veszem figyelembe. Természetesen
így az adatfelvétel és az adatokhoz való hozzáférés pusztán ismeretelméletileg is egyre
nehezebb lesz. Egyre nagyobb nehézséget fog okozni, hogy mind a javak, mind a tudás
és a hatalmi viszonyok teljes terjedelmét egyre nagyobb és érettebb csoportokon
vesszük figyelembe. De nincs elvi akadály egy ilyen tevékenység előtt. Ugyanakkor
aligha van számottevő szociológiai jelenség, amely a JTH hármas nagy halmazába ne
férhetne bele, tehát a státus és változása jó közegnek látszik a dinamika kiépítésére.
A nagy kérdés azonban az, hogy honnan vegyük a dinamikát kezelni tudó modellt.
Elvileg erre két lehetőség van: vagy a szociológiából magából kell egy ilyen modellt
82
82
kidolgozni, vagy át kell venni egy másik tudományból. A valóságban azonban nincs
ilyen választás, mert a tudományfejlődésben általánosnak mondható, hogy minden új
tudomány, (illetve ugyanazon tudomány is, ha elvileg új problémával kerül szembe)
kezdetben rákényszerül arra, hogy a már rendelkezésre álló – voltaképpen inadekvát –
gondolkodási modelleket felhasználva lépjen a megismerés új területére. Az is
belátható, hogy ennek szükségképpen így kell lennie, mivel az ismeretlen területekről
ilyen elvek – éppen ismereteleségük miatt nem vehetők. Ha tehát nem akarunk
lemondani a megismerés megbízhatóságáról – és egyáltalán a megismerésről –, akkor a
bevált modellekhez kell fordulnunk. Rendre megtörténik, hogy az új problémát első
ijedtségükben a teljesen inadekvát régi gondolkodásmóddal próbálják megoldani a
kutatók. Ez lehet nevetséges, de feltétlenül szükségszerű. Például, amikor a vákuummal
kapcsolatos jelenségeket kellett magyarázni, akkor egészen komolyan beszéltek arról,
hogy a természet irtózik az ürességtől. Az elektromágneses hullámok terjedési
tulajdonságait még a múlt század elején is egy hordozó közeggel, az éterrel
magyarázták, mert csak olyan hullámokat ismertek, amelyeket egy közeg közvetít. A
szociológiában a kezdeti lépések biológiai vagy lélektani jellegűek voltak, ami azért
is tragikomikus, mert sem a biológia, sem a lélektan nem volt olyan fejlett, hogy
modelleket nyújthatott volna. A történelmi materializmus pedig a gazdaságtanból
igyekezett kialakítani egy tejes társadalomképet.
A sort sokáig lehetne folytatni, de egyet, a legalapvetőbbet meg kell említenem: a
matematika modellként való alkalmazása elvileg egyáltalán nem más, mintha a fizikai
jelenségeket vallásos modellekkel, mondjuk isteni szándékokkal akarnánk magyarázni.
A valóság ugyanis nem matematikai, ezért amikor egy tartály térfogatából mondjuk
gyököt vonunk, akkor emlékeznünk kell arra, hogy a valóságos tartályból nem vonható
gyök, csak a matematikai modelljéből. Ez annyira igaz, hogy nagyon is kérdéses, hogy
egy matematikai modell minden tulajdonságának megfelel-e valami a valóságban is,
vagy csak bizonyos elemeit lehet azzal párhuzamba állítani. Például ha konkrét
adatokkal felírjuk az ideális gázok leírására szolgáló egyesített gáztörvényt, akkor abban
lehetnek, előfordulhatnak prímszámok. Nem gondolhatjuk mégsem, hogy a
prímszámoknak van valamilyen fizikai tartalma ebben az összefüggésben.
Hasonlóképpen senki sem gondolhatja komolyan, hogy értelme van mondjuk
valamilyen társadalmi jelenségből gyököt vonni. Pedig mégis ezt tesszük, amikor
kiszámítjuk egy sokaság jövedelem eloszlásának szórását. Vagy nagyon is kétséges,
hogy összeadható-e egy öregember és egy csecsemő életkora, hogy ennél lényegesebben
elvontabb matematikai műveletekről ne is beszéljünk. Ugyanis amíg például két terület
a valóságban is összeadható két egymás melletti telek egyesítésével, addig két életet
nem lehet egyesíteni a valóságban.
A matematikai műveletek gondtalan elvégzésének a legkülönfélébb helyzetekben az a
hit az alapja, hogy valamiképpen izomorfia van például a szociológiai jelenségek és a
róluk lehámozott, de lényegbevágónak tekintett mennyiségi viszonyok között. Ez
azonban csak hit, önkényes feltevés, mert éppen azért vizsgáljuk a matematikai
modelleket és nem a szociológiaiakat, mert az utóbbiak ismeretlenek, tehát elvileg
eldönthetetlen, hogy van-e izomorfiájuk.
Hogy a matematika és az általa modellezett valóság rejtett eltérése milyen
értelmetlenségekre vezet, az jól látható napjaink kozmogóniájában: a Nagy Bumm
elméletében. Ebben az elméletben komolyan beszélnek az idő és s tér kezdetéről, mert a
matematikai modellből ez következik, de megfeledkeznek arról, hogy valaminek a
kezdete csak időben van értelmezve, az idő kezdete tehát olyan értelmetlenség, mintha
83
83
azt mondanám, hogy én vagyok az apám. Nyelvtanilag egy ilyen mondat kifogástalan,
de kérem, próbálja részletesen elgondolni az olvasó.
Az inadekvát, vagy régi modellek azonban legalábbis lehetővé teszik, hogy a probléma
egyáltalán megfogalmazódjon. Egy ismeretlen jelenség felbukkanásakor nem várhatjuk,
hogy azonnal a neki megfelelő terminusokban fogalmazódjon meg. Az inadekvát
modelleket azután a tapasztalattal való egybevetés folytonos deformációnak veti alá:
egyre több és több felesleges vagy helytelen elemét hagyják el, különböző – sokszor
egészen abszurdnak ható – segédfeltételeket vezetnek be, majd egy napon az egészet
elvetik, és kicserélik egy olyanra, amelyik már a jelenség talajából sarjadt ki.
A sarjadás metafora nem véletlen: a fogalomfejlődés nagyon hasonlít a növények és
állatok metamorfózisához. Ha megkérdeznénk egy marslakót, hogy egy dióban
felismeri-e a kifejlett diófát, vagy Einstein apjának spermájában Einsteint, akkor
bizonyára nemmel válaszolna. Ugyanakkor bizonyos, hogy a fogalomfejlődés és a
fogalmi rendszerek fejlődése sohasem vezet a tökéletes szakításhoz, és szinte lehetetlen
megmondani, hogy a régi és az új mikor és mennyire válik szét, szétválik-e egyáltalán.
Megint csak az élő anyaghoz lehet hasonlítani a folyamatot: a sejtosztódást figyelve
mindig elbűvöl a folyamatosság és a megszakítottság bámulatos összjátéka. Hogyan
képes a sejt a saját pusztulása nélkül kettéválni? Sőt, van egy viszonylag hosszú
állapotszakasz, amíg még nem vált ketté, de már nem is egy, majd melyik az a pont,
amikor kettéválik, és egyáltalán hogyan lehetséges ez, hiszen ha engem kettévágnak,
akkor mindkét felem elpusztul. Vagyis a kettéválásnak már azelőtt végbe kell mennie,
hogy a sejt ténylegesen ketté vált volna, ami természetesen fogalmi értelmetlenség, a
valóság pedig mégis ez. Továbbmenve: a kettévált sejtek nagyon sok elemükben
azonosak, de különböznek is, mert másképpen nem alakulhatnának belőlük eltérő
szövetek. A kettéválás tehát nem egyszerűen másolódás, ha viszont nem az, akkor
érthetetlen, hogy az eredeti sejt, amelyik vezérli a folyamatot, hogyan volt képes a tőle
idegen, neki nem meglévő tulajdonságokat átadni.
Ha ebbe a fenti szövegbe a sejt helyett a modell szót helyettesítjük be, akkor
nagyjából leírtuk a fogalmi modellek fejlődését is. Még a legelvontabb fizikai
elméletek is megőriznek valamit a legkezdetlegesebb gondolkodásból, mert kénytelenek
a természetes nyelvet is használni, az pedig telis tele van például animizmussal. Ki
gondolná, hogy pusztán az a tény, hogy közlésünk alanyokból és állítmányokból áll, a
legprimitívebb világkép maradványa, voltaképpen a természet megszemélyesítése: egy
cselekvő valamilyen cselekvéseinek sorozata. Vegyünk például egy atomfizikai
jelenséget leíró mondatot valamelyik tankönyvből:
Önfenntartó láncreakciót akkor kapunk, ha minden hasadási eseményből kilépett
neutronból legalább egy újabb maghasadást hoz létre.
Fenn tartani valamit csakis az ember képes. Kilépni valahonnan is csak ember
szokott, már állatra sem mondjuk, hogy kilépett a barlangjából. A neu- előtag a
semlegességet, vagyis a sem nőneműséget, sem hímneműséget jelenti, ami megint a
férfi és a nő kettőségéből ered. A mag szó eléggé nyilvánvalóan metafora itt: ha nem
ismernénk a szilvamagot, vagy valami mást, aligha létezne ez a szó. Létre hozni is csak
ember vagy isten képes valamit.
Természetesen ezek a jelentések elhomályosulnak a mondat felfogásakor, de jelen
vannak, mint ahogy jelen van a perszonalizáció pusztán a láncreakció alanyban és a
létre hoz állítmányban is. Amikor egy ilyen mondatot felfogunk, hihetetlenül gyorsan
84
84
ugyan, de egy pillanatra az eredeti jelentésben értünk mindent, hogy azután ettől
elszakadva valami tárgyszerű képünk alakuljon ki az ütköző atommagokról és
neutronokról. Ez az elképzelés már esetleg teljesen tárgyszerű, vagyis hiányzik belőle
minden animizmus, de animizmus nélkül egy ilyen tárgyszerű kijelentés is
közölhetetlen. Ha tehát ezt a mondatot végeredményben egy atomfizikai tényállás
nyelvi modelljének tekintjük is, a modellben igenis ott van – bár elhanyagolhatóan
alárendelten – a legősibb animista gondolkodási modell is. És ennek így is kell lennie,
mert a megismerő (és a megismerés) folytonossága nem szakadhat meg attól, hogy
valami eddig ismeretlent tanult meg.
A modellek folytonossága voltaképpen a megismerő ember folytonossága, máskülönben
teljesen múltnélkülivé, és ezáltal személyiség nélkülivé válna az ember, aki mondjuk
eddig csak a négy alapműveletet ismerte, vagyis a véges algebrát, de most megismerte a
határértéket, vagyis a végtelennel való számolást. És ennek a személyiség –valamint
tágabb értelemben történelem – szakadásnak mindannyiszor végbe kellene mennie,
amikor egy elvileg új modellre vagy paradigmára tér át az ember. A megismerés kicsit
hasonlít a régi viccre: Sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben
maradjon. A megismerés elengedhetetlen folytonossága miatt van erre szükség.
A modellek kiválasztására tehát az inadekvátság kerülése nem jó stratégia, mert az
inadekvátság elkerülhetetlen. Kérdéses csak az lehet, hogy a kiválasztott modell
mennyire hatékony, ezt pedig csak utólag lehet eldönteni.
A megismerés önkényességi axiómája tehát igen komolyan veendő, mert ha nem
engedjük meg az önkényességet, akkor napjaink élvonalbeli tudományának jelentős
részét eldobhatjuk. Ha azonban értelmetlen azt kérni, hogy már a kezdet kezdetén – és
nem utólag – a megismerendő tudományterületről kell venni a magyarázó modelleket,
más részről pedig indokolatlan optimizmus azt hinni, hogy a kölcsönvett modellek nem
vezetnek minket a sötét erdőbe, akkor mégis mit tegyünk? A tudományfejlődés azt
mutatja, hogy erre nézve csakis a predikció lehet orvosság.
Ízlés kérdése tehát, hogy az olvasó elfogadja-e az itt közölt termodinamikai modellt első
olvasásra vagy sem. Elvileg ez ugyanolyan jó vagy rossz modell, mint bármelyik másik.
Mellette szól, hogy a termodinamika az energiával és átalakulásával foglalkozik, vagyis
a mozgások legáltalánosabb jellemzőivel. Ha a társadalmi változásokat nem tekintjük
virtuálisnak – és nehéz lenne a világháborúkat vagy az olajválságot virtuálisnak
tekinteni, hogy csak két kirívó példát említsek – akkor léteznie kell az erre a területre
jellemző energiafajtának is. Jelen dolgozat célja ennek az energiafajtának a
bevezetése és dinamikai kiaknázása.
A társadalom valamelyik alrendszerének termodinamikai modellezésére már történtek
kísérletek.22 Ennek motivációja valószínűleg abban keresendő, hogy hasonló természetű
és bonyolultságú feladattal találkozik a fizikus és a szociológus. Az előbbit
megoldhatatlan feladat elé állította a sok elemi részből álló rendszerek, pl. a gázok
mechanikája. Egy mólnyi mennyiségű gáz 6*1023 darab kaotikusan mozgó molekulát
tartalmaz. Elvileg képtelenség ezeknek a viselkedését a newtoni mechanika
egyenleteivel leírni. A szociológus valamivel jobb helyzetben van, mert neki csak
maximum 6*109 főből álló embercsoportok úgyszintén kaotikus viselkedéséről kellene
valamit mondania, azonban számára még elvileg sem nyújt segítséget valamiféle
társadalmi mechanika.
22Lásd: hivatkozás az irodalomjegyzékre.
85
85
A fizikában a megoldást az adta, hogy a gázok, majd minden más fizikai rendszer
viselkedését a fenomenológiai termodinamikában sikerült legalább 3 globális
mennyiség közötti kapcsolattal leírni. Ezek – általában – a következők:
N: a rendszer részecskéinek száma;
E: belső energia;
V: térfogat.
De használható a fentiek valamelyike helyett a hőmérséklet, a nyomás, az entrópia is.
Az a lényeges, hogy bármelyik hármat ismerve a felsoroltak közül, kapcsolatukból
kiszámíthatók a hiányzó jellemzők.
Ha mármost a szociológiában szeretnénk valamilyen huszárvágással megmagyarázni az
emberek kaotikus viselkedését, akkor kézenfekvő, hogy a fenomenológiai
termodinamika eszközeihez nyúljunk. Erre bátorít az is, hogy a termodinamika
univerzális megállapításokat tesz, vagyis számára közömbös, hogy milyen konkrét
fizikai rendszerről van szó. Természetesen, amikor átérünk a szociológiára, akkor
kételyek merülhetnek fel, hogy a termodinamika elvei kiterjeszthetők-e a társadalomra
is. Dolgozatom egyik célja éppen ennek az áttérésnek a szemléltetése.
a/ A társadalmi entrópia
A termodinamikai rendszerek leírásához szükséges számhármasok közül már
rendelkezünk a rendszert alkotó elemek számával: az N-el; és a térfogattal: V. Egy
mennyiség azonban még hiányzik: az entrópia.
A statisztikus mechanikából ismert a következő képlet az állapotszám kiszámítására:
1)
2
! (3
2
(2 ) 3
( )
3
1
2
3
2
3
0
 
 

h N N
V m NE E
E
N
N
N
N  
A képlethez két megjegyzést kel fűzni.
1/ Társadalmi felhasználásra akkor alkalmas a képlet, ha:
E  h3N
Ezért E-t a Planck állandó (h) hatványával egyenlően választjuk. Ezt megtehetjük, és
mivel az utóbbi szám igen kicsiny, ezért velük egyszerűsítve a képleten elhanyagolható
változtatást hajtottunk végre. A képletben szereplő többi mennyiség mind értelmezve
van szociológiailag.
2/ A képletben szerepel a  függvény. Ennek a következő közelítését használtam:
2
3
)
2
1) (3
2
(3
N
e
 N   N
ha N sokkal nagyobb, mint 1.
86
86
b/ A társadalmi belső energia23
Egy termodinamikai rendszer belső energiája a negyedik rendszerleíró paramétere. Ezt a
2.7. pontban definiáltuk, valamint megadtuk az értékét is.
Mivel az energiát és a térfogatot értelmeztük, bevezethető a társadalmi nyomás és
hőmérséklet.
c/ A társadalmi nyomás
21
3
 2 
V
p E
d/ A társadalmi hőmérséklet
K
Nk
T E 530
3
 2 
Végezetül a termodinamikában használatos mólsúly mintájára:
A M m N 0 
bevezetem a társadalmi mólsúlyt:
M  303718
2. A modell próbája
A termodinamika egyik alapegyenlete a következő:
 
A
K
m N
S Nm R pV
0
0
2
 3 ln
Ebbe behelyettesítve adatainkat a két oldal 3760 és 3668. Ebből a hiba a kisebbik
értékhez viszonyítva: 2,5%
Mivel az számítási eljárás több mérési és becslési hibát is tartalmaz, ezért a kapott hiba
indokolt. De éppen ezért nem is várhattunk pontos eredményt. Ez amellett szól, hogy a
modell helyes, és ha ki tudnánk küszöbölni az ismert hibákat, akkor az eredmény
még pontosabbá válna.
IRODALOMJEGYZÉK
(1) L. Wittgenstein: Logikai – filozófiai értekezés Akadémiai Kiadó, Bp. 1963.
(2) Babics László – Dénes Tamás: Gráfelméleti eszközök az empirikus szociológia
kumulatív felépítésének vizsgálatához Szigma 1979/3-4
23 Minden alapadat Magyarország 1992-es állapotára vonatkozik. Az adatokat 1058 fős reprezentatív
minta alapján becsültük.
87
87
(3) Kant: A tiszta ész kritikája Akadémiai Kiadó 1981.
(4). Dénes Tamás, Babics László: Kísérlet a rétegződés és a mobilitás elméletének
axiomatikus felépítésére. Szociológia, 1980/3-4.
A melléklet
Annak megértése érdekében, hogy mi is a szociológia tárgya, rövid kitérőt kell tenni.
Vegyünk egy teljesen hétköznapi helyzetet valamelyik társadalom életéből, olyat, amely
milliárd számra fordul elő szerte a világon évszázadok óta, és amely modellezi azt a
valamit, amit par exellence társadalminak nevezünk.
Tételezzük fel, hogy Kovács úr, vagy Mister Smith, avagy Herr Smidt, esetleg Nalbant
bey ki akarja festetni a lakását, és kíváncsi arra, hogy mennyi festékre van szüksége.
Ekkor támad egy gondolata: befest egy 1 m x 1m-es falfelületet, és leméri, hogy ehhez
mennyi festékre van szüksége. Majd leméri a falak magasságát és szélességét, levonja
belőle a nyílászárók felszínét, és ezzel rendelkezésére áll a lakás falfelülete. Ezt
beszorozva az egységnyi festékszükséglettel megkapja a szükséges festéksúlyt:
F = g(A)
Vagyis egy függvényt állapít meg a festék súlya és a falfelület között, ami
nyilvánvalóan egy gondolat. Vagyis nem tárgy: nem látható, nem hallható, nem
tapintható, nem ízlelhető. Pedig teljesen közönséges valami. Fel kell hívni a figyelmet,
hogy ezen teljesen köznapi eljáráson (vagyis, hogy emberünk manipulálja a környezetét
és eközben szimbólumokat produkál) alapul akár a legfejlettebb tudomány, de bizonyos
cinkék, majmok és egyéb állatok eljárása is, természetesen az utóbbi esetben
kezdetleges fokon. Puha ez a fenti gondolat? Mondjuk puha, mert semmi sem
garantálja, hogy Kovács úr helyesen járt el: egyszerűen a gondolatot semmilyen módon
sem lehet közvetlen módon hozzámérni a szobához és a festékhez. Ezt használja ki
minden propagandista: a jehovistáktól a kommunistákon át a Magyar Országimázs
Központig, valamint maga Kovács úr is, amikor szándékosan vagy öntudatlanul
hazudik. A gondolat tehát már elsődlegesen, – intraperszonálisan is – szociológiai
elem, mert a gondolat előzött meg, tett lehetővé olyan kézzelfoghatóan létező
társadalmi objektumokat, mint egy kifestett szoba, autópálya, szántóföld, vagy
gyógyszer, amelyeket azonban már nem lehet ép ésszel puha ténynek hívni.
De menjünk tovább! Eddig teljesen intraperszonális és ennél fogva ellenőrizhetetlen
volt a folyamat. Ki fog derülni azonban, hogy a gondolat valami objektív dolog kell,
legyen, mert mondjuk három szobafestő vita tárgyává teheti, mondván:
A: Ahol a fal nedves, ott nem szívja be ugyanúgy a festéket, ezért nem lehet az
egységnyi festéket beszorozni a falfelülettel.
B: De lehet, mert ha elég nagy a hőség, akkor kiszárad a fal. Csak az a baj, hogy viszont
száraz időben több festék kell: növelni kell a szorzót!
C: Mindez igaz, de a festékmennyiség függ attól is, hogy mennyire gyakorlott a festő:
mennyit csöpögtet le, mennyi az átfedés az egyes ecsetvonások között, stb.
88
88
És így tovább a végtelenségig. Vagyis képesek gondolatban (– és ami a szociológia
számára fontosabb: kommunikációban – ízekre szedni Kovács úr gondolatát. És
szembeállítani azt a tényleges festékfelhasználással. Vagyis a gondolatot képesek
hármójuk között megosztani és szembeállítani a valósággal. A gondolat tehát
másodlagosan is szociológiai elem. (Itt természetesen nincs sok jelentősége a
sorrendnek: valójában meg is fordíthatnánk a sorrendet, mivel a gyakorlatban amúgy is
hol az intra-, hol az interperszonális folyamatról van szó. Más szóval feltételezik
egymást.)
A gondolat tehát ugyanolyan objektív valami, mint a fal vagy maguk a személyek,
annak ellenére, hogy a gondolat mindvégig hozzáférhetetlen marad, és bármikor
tartalmatlanná, üressé válhat. Kicsit hasonlít ez arra a régi viccre, amikor az egyik
bolond azt mondja a másiknak, hogy üljön fel a szék árnyékára. Hogy is ne! – kiállt a
másik, hogy majd leoltsad a villanyt, és én leessek a földre! A gondolat a legkeményebb
tudományban is árnyék marad mindaddig, amíg nem igazolja a tett. (A Mars kutatás
legutóbbi amerikai-francia kudarca arra volt visszavezethető – több százmillió dollár
elvesztésével –, hogy a franciák méterben, az amerikaiak pedig yardban számoltak.)
Ha tehát a fal vagy a személyek létében nem kételkedünk, akkor a gondolat létében sem
kételkedhetünk, legfeljebb a valósággal való megfeleltetés helyessége és mértéke lehet
támadási pont. Ilyen „helytelen” vagy „puha” gondolat alapján azonban lakások millióit
festették és festik ki. És mégis: a gondolat sohasem jelenik meg számunkra úgy, mint
egy szék, kutya vagy egy csillag. Sohasem tapasztaljuk. Azonban amit tapasztalunk
részben maga is rejtély: a gondolat hordozója a nyelv. Tapasztalhatók továbbá a nyelvi
jeleknek megfelelő tényállások, valamint azok a tárgyak, amelyek mesterségesek: a
házak, hidak, valamint azok a magatartások, amelyek a gondolatot követik: pl.
szobafestések, gépkocsivezetések, operaéneklések, stb.
A szociológia tárgya tehát azoknak az objektív folyamatoknak a rekonstruálása,
amelyek elvezetnek az igazolt vagy cáfolt gondolathoz, majd megjelenítik,
feldolgozzák és objektíválják azt a környezet átalakításában.
A szociológia tárgya tehát közvetett és ebből ered minden nehézsége. Maga a gondolat
mindvégig megfoghatatlan marad.
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS…………………………………………………………………………………………………….2
MODELL VÁZLATA………………………………………………………………………………………. 8
1. Verbális fogalmi meghatározások…………………………………………………………………..8
2.1. A társadalom létszáma………………………………………………………………………………. 8
2.2 Az idő……………………………………………………………………………………………………….8
4. Az átmenetmátrix…………………………………………………………………………………………8
5. A státusok konstituálása………………………………………………………………………………..9
6. A státusok koordinátái…………………………………………………………………………………. 9
6.1. A társadalmi távolság…………………………………………………………………………………9
6.2. A társadalom térfogata…………………………………………………………………………….. 10
7. A társadalmi folyamatok gyorsulása…………………………………………………………….. 11
8. A státus és a történelmi erő: a státusfüggvény……………………………………………….. 11
89
89
9. A társadalmi nehézségi gyorsulás………………………………………………………………… 12
10. A státusmunka: a helyzeti energia……………………………………………………………….12
11. Az egyén tömege………………………………………………………………………………………13
12. Az állapotszám és az entrópia…………………………………………………………………….13
13. A hőmérséklet…………………………………………………………………………………………. 13
14. A Boltzmann állandó……………………………………………………………………………….. 14
15. Az Avogadro szám……………………………………………………………………………………14
16. A mólsúly………………………………………………………………………………………………..14
17. A nyomás……………………………………………………………………………………………….. 14
18. Próba……………………………………………………………………………………………………… 14
I. RÉSZ……………………………………………………………………………………………………………14
A TERMÉSZETTUDOMÁNYI ANALÓGIA KIÉPÍTÉSÉNEK KEZDETI
KÉRDÉSEI……………………………………………………………………………………………………..14
I. A. A FEJLŐDŐ SZOCIOLÓGIAI MEGISMERÉS SAJÁTOSSÁGAI A
TERMÉSZETTUDOMÁNYHOZ KÉPEST…………………………………………………….. 14
I. A problémák és eszközök önkényes kiválasztásának kritériuma………………………..15
II. A valóság közeliség kritériuma…………………………………………………………………… 17
III. A konstruktivitás kritériuma……………………………………………………………………….17
IV. Az ismétlődő- és az elemi részek keresésének kritériuma………………………………18
IV.//2 A megismerés elemi korlátozottsága………………………………………………….21
IV.// A definíciók és axiómák tartalma………………………………………………………..24
IV// A szociológiai elemek természete…………………………………………………………25
IV// A szociológiai elemek természettudományos rangja……………………………….28
a/ Az érzékelhetőség………………………………………………………………………………….. 28
b/ A körülírt tartalom ………………………………………………………………………………… 29
c/ A tovább nem oszthatóság………………………………………………………………………. 30
V. Az alkotórészek idealizálása…………………………………………………………………… 30
VI. Az összeillesztési axióma……………………………………………………………………… 32
VII. A kategoriális megismerés kritériuma……………………………………………………. 32
VIII. Az elemek közötti kapcsolatok keresése: a szociológiai szintézis…………….. 33
IX. Mennyiségek – mértékszámok – hozzárendelése az elemekhez és összetett
objektumokhoz. A konstituáló mennyiségek…………………………………………………. 34
a/ A mennyiség és a minőség kapcsolata………………………………………………………. 38
b/ A konstituáló mennyiség………………………………………………………………………….39
c/ Konstituáló mennyiségek a szociológiában……………………………………………….. 40
X. A kifejtés közelítő jellege………………………………………………………………………..41
IB. Adatkezelés: a szociológiai mérés és analízis……………………………………………….42
IB./1/ A társadalomtudományi mérés…………………………………………………………….42
A kommunikáció………………………………………………………………………………………..42
IB./2 A szociológiai analízis módszerei…………………………………………………………42
A kvantifikáció…………………………………………………………………………………………..42
A konstituálás: a konstituáló mennyiségek kiszámítása a gyakorisági táblából. 43
Az elemek keresése…………………………………………………………………………………….46
90
90
2./ A szociológiai elemek és a szociológiai megismerések általánosítása………….. 49
IC/ A SZOCIOLÓGIAI ALAPMENNYISÉGEK KONSTRUKCIÓJA…………………50
I. Az idő (t, másodperc)……………………………………………………………………………….53
II. A hosszúság (l, méter) definiálása ……………………………………………………………53
III. Síkzög (, …, radián)…………………………………………………………………………. 53
IV. Anyagmennyiség (n, mol)………………………………………………………………………54
a / A társadalmi rendszer elemi részecskéinek száma…………………………………..54
V. A tömeg (m, kilogramm)…………………………………………………………………………55
VI. A termodinamikai hőmérséklet (T, kelvin)……………………………………………….55
II.RÉSZ……………………………………………………………………………………………………….. 56
SZOCIOLÓGIAI ALAPVETÉS……………………………………………………………………… 56
1. A státus fogalma……………………………………………………………………………………..56
I. A státusprobléma önkényessége……………………………………………………………….. 56
II. A státus valóság közelisége ……………………………………………………………………. 57
III. A státus konstruktivitása ………………………………………………………………………. 57
IV. A státus elemi részei…………………………………………………………………………….. 58
V. Az alkotórészek idealizálása…………………………………………………………………… 59
VI. A státusok összeillesztése: a csere………………………………………………………….. 60
VII. A státus kategóriái………………………………………………………………………………. 61
VIII. A státus elemeinek szintézise………………………………………………………………. 62
IX. A státus konstituálása…………………………………………………………………………….62
X. A státus közelítő jellege…………………………………………………………………………. 62
2. A státus következményei……………………………………………………………………………..63
A konstituálás eredménye…………………………………………………………………………… 63
2.1 A státuscsoportok – rétegek – koordinátái: a társadalom térfogata I……………….. 64
2.2. A társadalmi folyamatok gyorsulása: szabadesés a társadalomban………………… 64
A tőzsde tömegfolyamatai……………………………………………………………………………66
A szociológiai inga: a közvélemény változásának gyorsulása. A fizikai ingamozgás
dimenzióanalízise: A hasonlósági invariáns………………………………………………….. 69
A szociológiai inga hasonlóságának ellenőrzése. A mérési hibák kiküszöbölése
érdekében átlagokat számítottam. Ezekkel az átlagokkal kiszámítva a hasonlósági
invariánst 0,02417-et kapunk, ami 3%-os hibát jelent a fizikai inga tényezőiből
számított B értékéhez képest……………………………………………………………………………70
A szociológiai inga izomorf tényezőinek előállítása: a közvélemény vizsgálata…
70
A gyorsulás meghatározása………………………………………………………………………72
A választási részvétel gyorsulása……………………………………………………………… 73
Az eredmények értékelése……………………………………………………………………………74
2.7 A státusmunka: a helyzeti energia……………………………………………………………….75
Az egyén tömege……………………………………………………………………………………….77
A társadalmi mobilitás kinetikus felfogása. ………………………………………………………77
A mobilitás elemi modellje: a társadalmi távolság és a térfogat megváltozása…… 78
A/. A mobilitás elemi modelljének kombinatorikai leírása………………………….. 79
91
91
III. RÉSZ…………………………………………………………………………………………….. 82
A TÁRSADALOM TERMODINAMIKÁJA………………………………………………… 82
1. A társadalom, mint termodinamikai rendszer………………………………………………… 82
a/ A társadalmi entrópia……………………………………………………………………………… 86
b/ A társadalmi belső energia……………………………………………………………………….87
c/ A társadalmi nyomás……………………………………………………………………………….87
d/ A társadalmi hőmérséklet……………………………………………………………………….. 87
2. A modell próbája………………………………………………………………………………………..87
IRODALOMJEGYZÉK…………………………………………………………………………………..87
A melléklet……………………………………………………………………………………………………… 88
TARTALOMJEGYZÉK…………………………………………………………………………………. 89
Tárgymutató:…………………………………………………………………………………………………..92
Tárgymutató:
Avogadro 54, 55
energia 56, 86
gyorsulás 50, 69
hőmérséklet 55, 56, 86, 87
idő 21, 35, 37, 53, 69, 71, 78, 83
JTH 63, 78, 82
konstituálás 43, 46, 60, 62, 63
létszám 54, 55
nyomás 86
státus 56, 57, 58, 59, 60, 61, 62, 63, 64, 78, 82
távolság 37, 56, 62, 63, 64, 78
térfogat 5, 50, 64, 86
tömeg 50, 52, 53, 55
92
92